Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét!

Mindig különleges élmény olyan történeteket, regényeket olvasnom, amelyek a saját kulturális tapasztalataimtól merőben eltérő alapanyagból építkeznek. Egyrészt nagyon izgalmas a sajátomtól egészen különböző életekbe belehelyezkednem, felfedeznem, milyen sokféleképpen alakulhat az emberek sorsa. Másrészt viszont kihívás is megpróbálnom megítélni, a szerző sikeresen megtalálja-e azokat a részleteket, amelyekkel egy más kulturális közegből érkező olvasót is bevonhat. Eléri-e, és hogyan, hogy én, az idegen is átérezzem a történetet? Mindemellett: sikeresen megtartja-e „saját” olvasóit is, akiknek otthona ez a közeg?

Mivel magyarként, magyarul olvastam Jesmyn Ward regényét, fekete, amerikai – „saját” – olvasói nevében nem nyilatkozhatok, azt viszont bátran kijelenthetem, hogy a Hallgasd a holtak énekét! innen, Európa közepéből olvasva is kiválóan működik. Az írónő súlyos amerikai társadalmi problémákat helyez mikroszkóp alá, de olyannyira egyetemes emberi szemszögből vizsgálja őket, hogy biztos vagyok benne, az írása az öt kontinens bármely pontján hasonló katarzisélményt nyújt.

Főhősünk az épp a tizenharmadik születésnapját betöltő Jojo, aki ennek alkalmából egy különleges beavatási rituálén vesz részt, és életében először segít egy kecske levágásában. Leghőbb vágya, hogy bizonyítsa az őt nevelő erős és szikár, fekete nagyapjának: ő is férfi. A családban márpedig elkél az erős férfikéz és férfijellem, hiszen a nagypapán kívül csak a rákban haldokló nagymama, a léha, gyerekeivel nem törődő anya, Leonie, és a hároméves húg, Kayla alkotják Jojo környezetét. Nem csoda, hogy meg akar felelni a kihívásnak – még akkor is, ha csak egy pár cipője van; még akkor is, ha csak egy babaváró ünnepségre szánt süteményt kap ajándékba születésnapi torta helyett.

A lehető legjobb alkalom végül akkor adódik erre, amikor Jojo fehér apja kiszabadul a börtönből, és ő az anyjával, annak egy barátnőjével, valamint a kis Kaylával útnak indul, hogy hazahozza. Jojonak az út során nem csak a szívtelen Leonie-val, a betegeskedő húgával és – szülei vakmerő tettei következményeként – a rendőrséggel kell megküzdenie. A legnagyobb kihívást a szellemfiú jelenti, aki a nagyapja eddig titkolt, feldolgozatlan és tragikus múltjáról faggatja.

Ward regénye csak részben utazás- és fejlődésregény. Bár megnyerő, bölcs személyisége miatt könnyű volt Jojoval együtt éreznem, drukkolnom neki, és végeredményben őt tekintettem a regény főszereplőjének, ám nem ő az egyetlen elbeszélő. Megszólal az anya, Leonie is, és a két karakter kimondott és elhallgatott gondolataiból, érzelmeiből egy tragikus, és az olvasó számára (is) nehezen feldolgozható anya-gyermek kapcsolat bontakozik ki. Ám Jojo beszámolóival ellentétben Leonie „monológjai” kifejezettem nehezítették számomra a történetbe helyezkedést. A viszonyok és motivációk megértésben segített ugyan, hogy megismertem az ő szemszögét is, de olyan nehéznek találtam elképzelni ezt a minden anyai ösztönben hiányt szenvedő karaktert, hogy a róla szóló fejezetek néhol teljesen kizökkentettek. Az írónő azonban jó érzékkel közbeiktatott egy harmadik, kisebb jelentőségű elbeszélőt is: a Jojot kísértő szellem megtöri a feszültséget, hogy egy másfajta misztériummal fűszerezze a történetet.

A regény végeredményben egy félig fekete, félig fehér családról szól, akik a szegénység és a kilátástalanság mellett az amerikai délre leginkább jellemző előítéletekkel, berögződésekkel is szélmalomharcot vívnak generációkon át. Mindenkinek megvan a maga kézzel fogható tragédiája, és mindenki a saját módján próbálja ezeket feldolgozni – aminek nem is egyszer a család többi tagja az elszenvedője. Alaposan megdolgoztatja az olvasó empatikus képességét – az enyémmel legalábbis ezt tette –, költői nyelvezete (Pék Zoltán gyönyörű és találó fordításában) pedig igazi csemegévé emeli, így mindenképpen ajánlom azoknak (is), akik hozzám hasonlóan szeretnek más kultúrák világában elmerülni.