Max Porter: Lanny

Ahogy visszaemlékszem Max Porter debütáló és az őt egycsapásra ismertté tevő kötetére (A bánat egy tollas állat) egy nagyon különleges és egyedi látásmódú könyv van előttem, amely azonban minden vitathatatlanul meglévő erénye ellenére sem került hozzám túl közel annak idején. De mivel egy ennyire sajátos és igazán minőségi alkotóról van szó a brit szerző személyében, egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy beszerezzem-e írói pályafutása második kötetét, a Lannyt, amely nem meglepő módon éppen olyan egyedi és különleges hangvételű lett, mint az előző; és ami még sokkal fontosabb, annál még magasabb színvonalú és hozzám is közelebb álló.

A szűk háromszázoldalnyi mű három egymástól stílusban és formában is igen-igen eltérő részre tagolódik, melyek középpontjában – narrációk igazi kakofóniájában – a címszereplő különleges kisfiú, a mindvégig saját hang és saját szólam nélkül maradó Lanny áll.

A három közül az első rész messze a leghagyományosabb formájú és stílusú, ebben ismerjük meg a végtelenül érzékeny, éles eszű és művészi hajlamokkal is megáldott Lannyt, a kis, London közeli falucskába költöző család egyetlen gyermekét, aki a helyét nem igazán találó anya ötletére, és a magát mindentől távol tartani akaró apa rosszallására rajzleckéket vesz az egykori híres művésztől, Pete-től, aki mostanra már inkább különc, magányos vénemberként a falu nevetségének, sőt olykor megvetésének tárgya. Az apa, az anya és Pete felváltott, és szemléletmódban, világlátásban egymástól igen-igen eltérő narrációjából rajzolódik ki előttünk a fiúcska kedves, figyelmes, intelligens és nagyon nem evilági alakja, miközben a negyedik szólam a hosszú álmából éppen felébredő, bárkinek és bárminek a bőrébe belebújni képes, gyakorlatilag korlátlan hatalmú Halott Fogacsán apóé, aki hol különböző tárgyak, hol állatok és növények, hol pedig emberek képében hallgatja a falu lakóinak történeteit, hogy végül szép lassan egyetlen alakra koncentráljon: Lannyére…

Különösebben nem akarok semmilyen fordulatot előre lelőni, így csak annyit árulok el, hogy a második részben történik egy váratlan esemény (tragédia vagy sem, egyelőre senki nem tudja), amely mozgásba hozza az egész falut, az egész környéket, sőt az egész országot is, hogy aztán narráció terén tényleg minden elszabaduljon, és az ezt az eseményt tárgyaló, egymást gyorsan váltó szólamokat az olvasó valóságos Fogacsán apóként hallgathassa végig, miközben nem győz csodálkozni Porter emberismeretén, na meg azon, hogy ilyen rövid szakaszokban is új meg új karaktereket, új meg új világlátásokat képes a lehető leghihetőbben felvázolni.

A harmadik rész már ismét az anyáé, az apáé és Pete-é (na meg a szürrealitásé), melyben őszintén – és bármilyen külső segítség vagy támogatás nélkül – kell szembenézniük félelmeikkel, álmaikkal, vágyaikkal és önmagukkal, hogy még lehessen esélyük mindent helyrehozni…

Még csak felsorolni is nehéz, hogy miért egészen különleges Max Porter lírába hajló prózája (Falcsik Mari fordítása ezúttal is élmény), mert említhetném a nyelvezetén kívül a karakterábrázolási készségét (mint fentebb már írtam, nemcsak a főszereplők, de a sokszor csak egy-két sort kapó mellékszereplők is jól eltalált, élő-lélegző figurák), a folyamatosan változó műfaji elemeket (van itt dráma, krimi, szocio, horror, misztikum és szürrealitás is), vagy azt, hogy sosem sejthetjük előre, merre fog kanyarodni a következő oldalon a cselekmény.

Bár előzetesen nemigen számítottam rá, de a Lanny tényleg hatalmas élmény volt, és van esély rá, bekerüljön nálam az éves Top 10-be, és ha szerettétek a Bánatot… – tudom, hogy rengeteg olvasója volt –, akkor a Lannyt egyenesen imádni fogjátok, mert Porter első kötetéhez képest egyértelműen szintlépés.