Max Porter: A bánat egy tollas állat

Már nagyon vártam Max Porter A bánat egy tollas állat című könyvének magyar nyelvű megjelenését, aminek mindössze egy, ám annál nyomósabb oka volt: néhány hónapja ugyanis sikerült beszereznem a már gyakorlatilag a megjelenése óta ritkaságszámba menő Ted Hughes-kötetet, a Varjút, ami akkor úgy letaglózott, mint csak kevés lírai mű korábban. Hughes versei egyszerre ősiek, pogányak, emberelőttiek, de ugyanakkor roppant modernek is, megvan bennük a szeretet és a gyűlölet (na meg gyakorlatilag minden érzelem e kettő között), és az ember sosem tudhatja előre, hogy mit várhat a következő költeményben attól a címszereplőtől, a Varjútól, aki egyébként a Porter-kötet központi alakja is.

Hogy A bánat… miről szól? A gyászról, egy anya, egy feleség értelmetlen elvesztéséről és az utána következő feneketlen űrről. Na meg arról, hogy mit kezd ezzel a túlélő férj és apa (aki egyébként Hughes-szakértő és épp egy róla szóló kötet megírásával volt elfoglalva), illetve az ő gyerekei.

Abban teljesen bizonyos vagyok, hogy A bánat… egy roppant megosztó könyv lesz több szempontból is, melyek azonban egyetlen közös eredőre vezethetők vissza, mégpedig – megint csak – a Varjúra. Idehaza ugyanis sem Ted Hughes, sem az ő leghíresebb kötete nem nyerte el azt a kultikus rangot, mint Nagy-Britanniában, így minden bizonnyal sokak számára lesz ismeretlen / akár befogadhatatlan ez a figura, ez a karakter, ez a nyelvezet.

Hiszen ez a nyelvezet gyakran (jegyezzük meg, Porter könyve is inkább líra, mint próza) főként a mű elején szinte követhetetlen vagy egyenesen értelmezhetetlen szójátékokba torkollik, ami sokszor kiveti magából az olvasóját, hogy aztán a következő pillanatban ismét magával ragadja. Ám különlegessége, furcsasága, torzsága, szépsége a későbbiekben is végig meg fog maradni (Totth Benedeknek kimondottan nehéz dolga volt a magyarítás során).

Aztán sokan idegenkedni fognak amiatt is, hogy ebben a szövegben gyakorlatilag semmiféle történet(szerűség) sincs, csak a gyász szakaszai (itt három egységet kapunk), hol naturalistán, hol viccesen, hol érzelgősen, másutt meg polgárpukkasztóan, tabudöngetően vagy éppen posztmodern mód játékosan jelennek meg.

Ez a látás(láttatás)mód megint csak a Varjú sajátja. Ő ugyanúgy a minden és a semmi, a kezdet és a vég, mint ahogy Hughes egykor megalkotta. Miként magáról állítja két csínytevés vagy épp jótett között Porter művében: „Csak egy sablon vagyok. Én is tudom, ő is tudja. A mítosz, amibe bele kell csusszanni. Amit magadra lehet ölteni.” Lehet ő egy jó barát, aki segít a bajban, egy gonosz bestia, aki belerúg a földön fekvőbe, egy mókamester, aki hol magát, hol a többieket szórakoztatja, vagy épp egy gyakorló elmeháborodott, aki értelmetlen dalok hangos éneklésével üti el az idejét a kanapén ugrálva.

Engem mindenesetre most is magával ragadott a Varjú alakja, így Porter műve egyfelől egy méltó főhajtás a nagy előd előtt, másfelől azonban egy nagyon is egyedi, nagyon is személyes alkotás, ami egyszerre vicces, szórakoztató és szomorú. Bár jelentősége nem lehet akkora, mint a nagy elődé, de így is jó belépő lehet a Hughes-életműbe – de természetesen azért önállóan is megállja a helyét. Mindenesetre ajánlom.