Főkép

Piros Chiku vagyok. A Télkirálynőt kergetem, az űrhajót, aminek fedélzetén a dédnagyanyám, Eunice Akinya elindult a mélyűr felé. Nem tudom, mi vár rám, ha utolérem a dédnagyanyám, de hiszem, hogy olyan titkok, amik megváltoztatják az emberiség sorsát.

 

Zöld Chiku vagyok. Egy óriási sziklából átalakított holohajón utazom a Mozaik nevű bolygó felé, aminek felszínén hatalmas idegen építményeket fedeztek fel. Nem tudom, mi vár rám, ha megérkezünk a Mozaikra, de hiszem, hogy olyan tudás és olyan lehetőségek, amiktől az emberiség még nagyobb, még fejlettebb lesz.

 

Sárga Chiku vagyok. A Földön élek, a 2300-as években, amikor már nincs háború, nincs éhezés, nincs bűnözés. Én vagyok az, aki azért maradt itt, hogy várja a többiek üzenetét. De már nem érdekel, mit fedeznek fel az űrben.

 

Az Acélszellő nyergében, Alastair Reynolds Poszeidón gyermekei-trilógiájának második kötete mintegy kétszáz évvel az előző kötet után indul. Főhőse, vagyis főhősei Chiku Akinya klónjai, akik egymástól fényévnyi távolságokra szakadnak, és időközönként megosztják egymással emlékeiket. A könyv narrátora lényegében Sárga Chiku, aki az utópisztikus, mesterséges intelligenciák által irányított Földön várja a másik két Chiku emlékeit. Ám ő már hosszú ideje nem „szinkronizálta” ezeket az emlékeket, és nem is áll szándékában. Teljesen elzárkózott már a valaha fontos Akinya-család múltjától és mindattól a sok kérdéstől, amit őseinek cselekedetei idéztek elő. Azonban egy rejtélyes idegen unszolására végül mégis elfogadja a Mozaikra tartó Zöld Chiku üzenetét – majd kénytelen szembenézni vele, hogy a mélyűrbe indult „testvérei” sorsa szorosabban kapcsolódik az ő földi életéhez, mint szeretné.

 

A történet során lassan kibomlik előttünk a reynoldsi jövő világa. A Föld, ahol a látszólag nyugodt felszín alatt valami rejtély bújik meg, amit az idilli világtól elmenekülő, a tenger fenekére visszahúzódó akvatikusok – ezek a génmódosítással a vízi életmódhoz alkalmazkodott különcök – próbálnak kideríteni. Emellett ott van az idegen bolygó felé tartó hatalmas flotta világa is, amelynek űrhajóin tízezrek utaznak az ismeretlen felé, elvágva az emberiségtől, nem is sejtve, hogy ők is megannyi titokkal keltek útra. A regény lassan, fokozatosan fejti fel azt a rengeteg szálat és réteget, amiből felépül a cselekmény, közben pedig bepillantást nyerünk az életbe ebben a távoli jövőben. Emiatt nem meglepő módon a könyv kissé indokolatlanul felduzzad, a lassú cselekményvezetés miatt néha nem érezni, miért is érdemes tovább olvasni a történetet, vagy hogy egy-egy jelenet, szereplő vagy fordulat miért is fontos a nagy egészet tekintve. Pedig fontosak ezek is, mindössze Reynolds azt az utat választotta, hogy inkább messziről közelít a fő szálakra. Emellett pedig mindez arra is remek lehetőség a szerzőnek, hogy – szinte mellékesen – elszórjon olyan izgalmas ötleteket, amikből komplett regényeket lehetne írni. Ellátogatunk például a Vénuszra, ahol megtudhatjuk, milyen egy ennyire nagy légköri nyomás alatt létező világ, vagy kicsit többet láthatunk az akvatikusok víz alatti civilizációjából, ami önmagában is elegendő lenne egy érdekes történethez. Úgyhogy aki a remek apróságokat és az izgalmas háttérvilágot szereti egy sci-fiben, az továbbra is megtalálja a számítását ebben a trilógiában.

 

Még akkor is, ha mintha az Acélszellő nyergében nem tudná eldönteni, mi is akar lenni: karakterdráma, egy társadalmi kísérlet leírása, akcióregény, klasszikus űrfelfedezős történet vagy valami egészen más. Könnyen gondolhatnánk, hogy a „családregény” remek kifejezés lenne, hisz mégiscsak egy család tagjai állnak a középpontban, de ez se lenne igaz: a főhős Chiku-klónokon kívül a többi családtagjuk – férj, gyerekek – nézőpontja csak érintőlegesen kerül elő, ezzel eléggé leszűkítve a narrációt, ami egy ekkora könyvben talán kevésbé szerencsés. Ráadásul nagyon kevés az a mellékszereplő, aki valóban egyedi és érdekes. Talán csak az akvatikus Mecufi és a holohajón utazó öntörvényű tudós, Travertine olyan figurák, akik ki tudnak emelkedni Chiku mellett a statisztaszerepből. Ugyanakkor egyértelműen mindenki elől Eunice lopja el a showt – vagyis Eunice különféle felbukkanó inkarnációi, legyenek azok valamiféle virtuális personák vagy android változatok. Ennek a trilógiának egyértelműen ez a nyughatatlan, a változásokat felkészülten váró, sőt, előidéző nő a főhőse, még akkor is, ha az első résztől kezdve sose volt jelen természetes valójában. Nagyon kíváncsi vagyok, vajon milyen formában bukkan majd fel a harmadik kötetben, a Poszeidón ébredésében.

 

És egyébként minden apró hibája és lassúsága ellenére továbbra is kíváncsi vagyok, merre viszi tovább Reynolds az Akinyák és az emberiség történetét. Ugyanis mikor összeérnek az Acélszellő nyergében cselekményének szálai, fény derül mindarra a titokra, ami lassan kibomlik az olvasó előtt, akkor – ahogy a trilógia első kötetében – sem kerül nyugvópontra a történet. Nagyon sok izgalmas kérdés marad megválaszolatlanul az utolsó oldalak befejezésekor, amik arra késztetik az embert, hogy minél előbb vegye le a polcról a következő részt, még akkor is, ha sejthető, hogy valahonnan egész máshonnan fog indulni, mint ahol ez a regény véget ért.