Főkép

Minden bizonnyal az idei év egyik legfontosabb és legkiemelkedőbb fordításban megjelent kötetét veheti kézbe az az olvasó, akit nem riaszt el az amerikai kiadással szinte egyidőben piacra dobott kétkötetes mű hossza (630 oldal); de hát miért is riasztaná, ha egyszer korunk egyik legjobb és a magas irodalmi minőség mellett is az egyik legolvasóbarátabb írójának (a Javítások után csak félve merem kimondani, de) talán legjobb regényéről van szó.

 

A szerző, Jonathan Franzen szerencsére már közel sem ismeretlen hazánkban, hiszen már minden korábbi műve megjelent Magyarországon is (először az Európa Kiadó jóvoltából, majd miután a jogok átkerültek a 21. Század Kiadóhoz, az ő gondozásukban megjelent életműsorozat részeként).

 

Az immár a hatvanas éveiben járó sztárszerző minden korábbi regényében a nagy amerikai álmot több vagy kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel kergető fehér középosztálybeli családok hétköznapjait tárta elénk, és nincs másként a még csak készülő, middlemarch-i címet viselő Minden mitológia kulcsa című trilógia kétkötetes nyitódarabjánál, a Keresztutaknál sem. Ami viszont a mai kaotikus amerikai viszonyokat és az odaát egyre inkább elharapózó és egyre jobban eldurvuló értékválságot minden bizonnyal nyomon követő olvasót meglepheti, hogy a cselekmény szinte egésze az 1970-es években játszódik, és az egész regény terét át meg átszövi az a keresztény szellem, amely ma már igen-igen távol áll a legtöbb amerikaitól is.

 

Történetünk kezdőévében, 1971-ben ugyanis hiába tűnik sokak vezérelvének a szex-drog-rock’n’roll, hiába virágzik a hippi ellenkultúra, és hiába tiltakoznak országszerte a pacifisták a (hamarosan amúgy is véget érő) vietnámi háború ellen, Russ, a Hildebrandt-család feje, aki egész addigi életét hívőként és lelkipásztorként élte le, teljesen biztos benne, hogy az egyedül üdvözítő és egyedül követendő elv csak és kizárólag a kereszténység lehet. Neki most gyökeresen más gondjai vannak.

 

A negyvenhét éves, magas és jó karban lévő férfi ugyanis úgy érzi, hogy elszaladt mellette az élet, hogy ő már nem a ma, hanem a tegnap embere, hogy már nem olyan menő, mint egykoron (erre nem egy kínos trauma ébreszti rá), hogy házasságának egy idősebb és egyre kövérebb és unalmasabb nő oldalán már semmi értelme, ám ekkor belép a képbe Mrs. Cottrell, a csinos, harmincas özvegyasszony, akinek meghódítására törhet a poros padlásról lehozott és általa még menőnek gondolt báránybőr kabátban.

 

De ugyanúgy küszködik a legidősebb fia, Clem is, aki éppen az egyetemet és az első barátnőjét, az őt imádó Sharont készül otthagyni, hogy a Camus művei által is megismert egzisztencializmus, na meg a társadalmi igazságosság és egyenlőség nevében jelentkezzen az általa egyébként elítélt vietnámi háborúba, véget vetve ezzel mind a keresztény, mind a pacifista hippi ellenkultúra képmutatásának.

 

Húga, Becky, aki a gimnázium egyik legszebb és legnépszerűbb lánya, éppen a szerelmet készül felfedezni a kisvárosi rocksztár és hívő keresztény Tanner Evans oldalán, azonban van legalább két bökkenő: a fiúnak barátnője van, és Becky nem is hisz Istenben. Ám hogy ezeket az akadályokat sikerrel vegye, Becky jelentkezik a templomi ifjúsági egyletbe, a Keresztútba, ahol nem várt és nem mindennapi élményekben is része lesz.

 

A lány öccse, Perry ezzel szemben viszont egész életében különcnek számított a kimagasló intelligenciájával és manipulatív természetével, és ekkoriban éppen a füvezéssel és a fűárusítással üti el idejét, miközben ő is belép az egyre népszerűbb egyletbe, mialatt Marion, a Hildebrandt-család asszonya pár lopott órán egy pszichológus díványán próbálja meg feldolgozni az őt harminc éve ért traumákat…

 

Franzen minden főszereplője telitalálat, mindannyian tökéletesen megrajzolt, hihető, hús-vér karakterek (de ugyanilyen eltaláltak és élők a szintén emlékezetes mellékszereplők is), akik egy-egy eszme (legyen az a már megcsontosodott, dogmatikus kereszténység, vagy annak egy újabb, fiatalosabb, szinte közösségi szolgálat-szerű változata; vagy a mindezekre nemet mondó ellenkultúra; vagy éppen az egzisztencializmus) szorításában őrlődnek, és hol ragaszkodnának hozzájuk, hol menekülnének előlük.

 

A szerző folyamatos oda-vissza játékot játszik, ami az adott ember számára az egyik pillanatban még jó és segítő volt, az a következőben már rossz és hátráltató (hogy aztán pár oldallal később megint megváltozzon minden). Ezen a 630 oldalon mindenki megtalálja és / vagy elveszíti a hitét, identitását, lelki egyensúlyát, miközben a háttérben végig ott vannak a korszak nagy kérdései és témái, mint a háború, a vallás, a politika, a polgárjogi és faji kérdések, és még sorolhatnám.

 

A kötet minden fontosabb szereplője keresztúthoz ér ebben a vaskos regényben, és mindannyian meghozzák a maguk döntéseit, megkötik a maguk kompromisszumait, és elkövetik a maguk hibáit, pont, mint a való életben. Ennyire élő és hihető karakterekkel tényleg csak igen ritkán találkozhatunk.

 

Franzen legújabb nagyregényében, a Keresztutakban – mely ismétlem, véleményem szerint az eddigi életmű csúcsa – olyan tökéletes elegyét találta meg a karakterábrázolásnak, a történetmesélésnek és a mára is érvényes társadalmi kérdések kifejtésének, hogy minden bizonnyal nem csak a kritikusokat fogja lenyűgözni, de az olvasóit is. Mit mondjak, ilyen egy tökéletes olvasmány.