Főkép

Jonathan Franzen első magyarul megjelent műve, a Szabadság a tavalyi év egyik legfontosabb és legjobb regénye volt – a kritika által a „21. század nagy amerikai regényének” kikiáltott mű után pedig karácsonykor kézbe vehettük az írónak anno világsikert hozó, 2001-es Javításokat is. Ami, noha még csak január van, bátran ki merem jelenteni, számos toplistán ott lesz az idei év legjobb olvasmányai között. Picit zavarba ejtő a két könyv hazai megjelenése – egyrészt a gyors egymásutániság miatt (hisz a Szabadságot tíz év várakozás előzte meg), másrészt a fordított sorrend miatt. Tán szerencsésebb lett volna, ha ezt olvassuk először – másképp néztünk volna akkor a Szabadságra, ez szinte biztos; és tán jobb lett volna, ha nem ily hirtelen követi egymást a két megjelenés – sok szempontból túl tömör a két szöveg így együtt. Mindennek ellenére az nyugodtan kijelenthető, hogy mindkét könyv zseniális, torokszorító és szívszaggató olvasmány – hogy melyik a jobb, vagy hogy egyáltalán érdemes-e feltenni ezt a kérdést, arra még visszatérünk.
 
A Javítások az „amerikai módra szétszóródott, diszfunkcionális” Lambert család krónikája. A közép-nyugati kisváros, St. Jude oszlopos polgárai, Enid és Alfred Lambert három felnőtt gyerekük kirepültével ketten tengetik napjaikat a hatalmas, korhadó, szétesni készülő családi házban. Alfred magányosan küzd a Parkinson-kórral, egyre elhatalmasodó depressziójával és feleslegesség-érzetével, míg felesége erejét bőven meghaladó módon próbálja elhitetni magával és környezetével, hogy minden rendben, és kézben tartja az életüket. A család életét, mely család már alig is létezik – a három gyerek, Gary, Chip és Denise egyaránt a keleti parton élnek, minden szempontból fényévnyi távolságra szüleik ideáitól.
 
Gary negyvenes bankár, sikeres, gazdag, gyönyörű feleséggel, hivalkodó házzal és három fiúgyermekkel – nagystílű életet él, és még nagystílűbbre vágyik, a távolodást szülei lefojtott közép-nyugati életmódjától csak és kizárólag a pénzen keresztül látja megvalósíthatónak, miközben újra meg újra szembesül azzal, hogy jobban hasonlít apjára, mint szeretné, és jobban szereti anyját, mint bármikor elismerné. Gary a képmutató, múltat maga mögött hagyni kívánó, hirtelen meggazdagodott sikerember, aki titkon attól fél, hogy maga is depresszióssá válik, hogy felesége és gyerekei összejátszanak a háta mögött, hogy az ismerősei kinevetik. Aki addig játszmázik, míg rá nem jön, mások már rég lehagyták.
 
Mondhatni tökéletes ellentéte Chip, a kritikus értelmiségi, aki az anyja álmaira fittyet hányva az orvosi vagy jogi egyetem helyett a bölcsészkart választotta, hogy aztán felfelé ívelő egyetemi karrierjének egy hallgatójával folytatott viszony vessen véget. Chip a tengődő New York-i író, aki bőrszerkóban jár, a gatyájáig el van adósodva, forgatókönyvet ír egy leszbikus összeesküvésről, mely a főszereplőjét megfosztotta egyetemi katedrájától, majdhogynem üres lakásban él, és a szüleit egy, az alsónadrágjában kicsempészett lopott lazaccal kívánja megvendégelni – miközben meg van róla győződve, hogy kétségtelen erkölcsi fölényben van mindenkivel szemben, aki sikeresebb nála.
 
És ott van Denise, a sztárszakács. A legfiatalabb gyermek, a várva várt lány, aki a két fiú által okozott traumákat hivatott ellensúlyozni. Denise gyönyörű, sikeres, épp egy menő étterem megnyitásánál segédkezett, ám érzelmi életét tekintve egy roncs. Korai házasság, korai válás, számos nős férfival való viszony és egy nős szerető feleségének karjaiban meglelt „önazonosság” útján jut el addig, hogy szembenézzen vele, ki is ő valójában, és mennyire messze van attól a fiatal, okos, hamvas közép-nyugati csitritől, aki valaha volt.
 
Enid Lambert persze mit sem tud arról, kik a gyermekei valójában – sem Gary depressziója és házassági válsága, sem Chip munkanélkülisége és botrányai, sem Denise szerelmi kalandjai nem jutnak el hozzá. Az ő szemében gyermekei a tökéletesség megtestesítői, élete egyetlen értelmét adó kis fénypontjai – az egyetlen elégtétel, amit házassága soha be nem ismert kudarcáért kapott. Hogy mindez hazugság, azt sejti bár, de elnyomja – inkább beleveti magát olyan irreális (ám valójában teljesen hétköznapi) tervekbe, mint a család összehozása egy utolsó közös karácsonyra St. Jude-ba.

 
A regény a felszínen valójában ennyiről szól: egy idős anya szeretne egy utolsó közös karácsonyt gyermekeivel és unokáival, mielőtt férjét elragadja a betegség. Ám ezalatt a néhány hónap alatt, amíg erre a karácsonyra készülünk, visszaemlékezésekből, múltbeli történésekből, apró hétköznapi szituációkból kibomlik előttünk egy családtörténet. Egy család története, melyet a hazugságok, elfojtások, egymás ellen elkövetett kisebb-nagyobb gonoszságok uralnak – ám ahol időről időre felveti fejét a szeretet és az önfeláldozás is. Franzen kíméletlen és kritikus: nincs egyetlen szereplő sem, aki maradéktalanul szerethető lenne, mindenki követ el hibákat, mindenki a maga módján elszúrja az életét, és a végére nem marad más, csak a remény, hogy talán egyszer az életben még sikerül valamit jól csinálni – vagy nem. Nagyon erős a regényben az újrakezdésbe vetett hit, ám az eltelt évtizedek tanulsága sosem engedi, hogy maradéktalanul higgyünk benne – ennyi hazugságot magunk mögött hagyni, ennyi hibát kijavítani kevés egy élet.
 
Mesteri az, ahogy az író a különböző nézőpontváltásokkal játszik: a szereplők egymáshoz fűződő viszonyát, az egyes családtagok által elkövetett apróbb-nagyobb bűnöket mindig más szemszögből látjuk, így újra meg újra átértékeljük a hozzájuk fűződő viszonyunkat. Akit az egyik fejezetben még áldozatként szánunk, a következőben elviselhetetlen, saját ideái foglyaként vergődő, a körülötte élők életét is tönkretevő kis zsarnok. Akit sokáig gyűlölünk, mert kiállhatatlan, uralkodó típusú, indulatait kezelni képtelen, gyerekei életét megkeserítő vénember, azt egy múltbeli gesztus révén elkezdjük becsülni és szánni. Kivétel nélkül mindenki összetett és emberi, olyan szereplők, akik éppúgy megérdemlik a gyűlöletünket, mint a szánalmunkat – de olyan, akit szerethetnénk, egy sem akad. Franzen kegyetlen tükröt tart elénk: ilyenek vagyunk mi, emberek. Ilyenek a kis hazugságaink, a gonoszkodásaink, a családunkhoz való viszonyunk. Szánalmas és fájó képet ad az ezredforduló társadalmáról – és ne legyenek illúzióink, nem csak az amerikai középosztályról.
 
Ha választanom kell, hogy Javítások vagy Szabadság, egyértelműen azt mondom: Javítások. A Szabadság ehhez képest túl sokat markol, és bár sokat is fog, nem fogja annyira biztos kézzel – valahol elvész a túl nagyra nyitott társadalomkritika és a globális problémák közepette maga az ember. Ez a regény ellenben maradéktalan – tökéletes családregény, mely úgy szól közben mindenről (mert azért Franzen nem hazudtolja meg önmagát, már itt is politizál, és gátlástalanul elénk tárja véleményét a kapitalizmus rothadásáról, a túlzott liberalizmusról, a zászlólengetésről és az antiszemitizmusról éppúgy, mint az irodalomról), hogy mindent a szereplőin szűr át. Nagyítóval sem találunk benne öncélú esszéisztikus részleteket, melyeknek sok köze nincs a szereplőkhöz – még a legelvetemültebb marhaságnak tűnő epizód is (Litvánia „piacra dobása”) a maga módján fontos az egyik főszereplő jellemfejlődése szempontjából. A Javítások mellett szól, hogy stílusa élvezetesebb, kevésbé távolságtartó, kevésbé szikár, akár azt is mondhatnám, irodalmibb. Maga a regény pedig jóval mélyebb – a Szabadságtól is nehéz volt távolságot tartani, ettől szinte lehetetlen.
 
Persze mindez az összehasonlítás igazából teljesen felesleges – mindkét regény kihagyhatatlan remekmű. Jonathan Franzen nem csak „az új évezred amerikai irodalmának fenegyereke”, hanem, merem állítani, a kortárs világirodalom egyik legnagyobb alakja. Remélem, a többi művét is mihamarabb olvashatjuk magyarul!