Főkép

Szilasi László, aki már több korábbi kötetével is levett a lábamról (gondolok itt a Szentek hárfájára, vagy a Kései házasságra), a legújabb művében – mely a Tavaszi hadjárat címet viseli – egy kimondottan nehéz, megosztó és ingoványos területekre is elvezető kérdésre keresi a választ, jelesül: mit tesz magyarnak lenni? És hogy mi teszi a magyart? Ki tudja? Az ebben a kötetben szereplő két, egymással némileg összekapcsolódó kisregény hányatott sorsú szereplőinek mindenesetre fogalmuk sincs, pedig ilyen-olyan okokból, de mindvégig keresik rá a választ. Keresik, de sehol nem találják.

 

Szilasi nem véletlenül választotta a 18-19. századot művének teréül, hiszen nemcsak ekkoriban merült fel a fent említett kérdés először igazán, de ehhez a két évszázadhoz kapcsolható számos olyan esemény is, amelyek fontos, megkérdőjelezhetetlen sarokköveivé váltak nemzeti öntudatunknak.

 

Az első kisregény, az „Ostorod” rögtön Rodostóba repít bennünket, ám már abba az időszakba, amelyben sem Rákóczi fejedelem, sem a híres levélíró, Mikes Kelemen sincs már az élők sorában, és már a kényszerből idetelepült magyaroknak is csak alig-alig maradt némi írmagjuk, szinte csak a két főszereplő, a Mikes leveleit másolás közben szerelmi vallomásként meghamisító (nesze neked nemzeti emlékezet) Szakmári Ádám és sírig tartó szívszerelme, Szakmári Ágota.

 

A két fiatal számára a 18. század végére már nem marad más, mint pár öreg rokon és ismerős, akik folyton folyvást a szabadságharc dicső múltjára, örökké tartó legendájára emlékeztetik őket, meg egy olyan jelen, amelyben ők már jobbára csak görögül és törökül beszélnek, élnek és öltözködnek, és egy olyan identitás – a magyar –, amit még a sajátjuknak éreznek, ám érteni már nemigazán értenek. Így hát egyetlen esélyük, hogy Magyarországra menjenek, és ott rájöjjenek, mit is jelent magyarnak lenni.

 

Elmondható, hogy maga a szöveg és az egész mű felépítés tökéletesen és azonnal felismerhetően „szilasis”. A szerző ezúttal is rövid fejezetekkel, egymástól gondosan elkülönített bekezdésekkel dolgozik, melyekben a narrátor személye is folyamatosan változik, hogy az események így néha más és más megvilágításba kerüljenek.  A cselekmény jó félévszázadot ölel fel, és a gyakran emlegetett, és felidézett 18. századi múlt mellett főleg a reformkorral foglalkozik.

 

Szilasi érezhetően alaposan beleásta magát a témába, és a lehető legautentikusabban írja le, hogy milyen lehetett a 19. századi élet, politika, konyha (egyes bekezdések gyakorlatilag ismeretterjesztő szövegekként működnek), milyen a pozsonyi országgyűlés, a nagy pesti árvíz, és persze a kor legendás alakjai közül több is szerepet kap történetünkben.

 

A második kisregény, „A Koppantyú lovagjai” – az évszámok szintjén – ott veszi fel a fonalat, ahol az első abbahagyta: a ’48-49-es forradalom és szabadságharc bukása után. Ebben a négy nézőpontból is előadott szerelmi sokszögtörténetben két egykori honvéd (az óriási termetű tiszt, Uzémer Márton és az éles eszű, paraszti származású Tarpai Ábel) a bukás utáni években egykori képzett utászokként elszegődik a Tisza-szabályozás munkálataira, hogy ott szerelembe essenek Bányai-Lebstück Máriával, vagyis a legendás Mária főhadnaggyal, illetve Pest-Budán egy angol mérnök lányával, Teasdale Mártával.

 

A két kisregény nemcsak több cselekményszálon kapcsolódik egymáshoz, illetve több motívumukkal is rímel a másikra, de a szövegek felépítése és szerkesztésmódja is nagyban hasonlít egymásra. Miközben a négy érintett által elmesélt történetek árnyalják, kiegészítik vagy éppen cáfolják egymást, ismét csak sorjáznak az olyan ismeretterjesztő-jellegű szövegek, amelyekből többek között megtudhatjuk, hogy például hogyan is készül a jó kubikustalicska, hogyan kell csirkét, marhát vagy éppen disznót bontani, vagy hogyan és mikor alakult ki gazdag polgárok szervezett utaztatása, meg persze olyanok is, amelyek a Kiegyezés vagy a Millennium eseményeit taglalják.

 

Azt hiszem, érezhető, hogy Szilasi László új műve egyáltalán nem mondható egy egyszerű könyvnek. A Tavaszi hadjárat egy olyan alkotás, amelyben jól megférnek egymás mellett a kalandregényszerű fordulatok a romantikával és a pornográfiával, a kitalált szereplők a valósakkal, a szépirodalom a tényirodalommal és ismeretterjesztéssel, na meg a nyelvészettel (a szerző folyamatosan játszik a nyelvvel, és gondosan elénk tárja, hogy ebben a korban mennyi új nyelvi és kulturális hatás is érte nemzetünket), hogy a végén persze se mi, se a szereplők ne tudják meg, mit tesz magyarnak lenni. Azt hiszem, soha nem is fogjuk megtudni, de mindig is keresni fogjuk rá a választ, többek között a Tavaszi hadjárat révén is.