Rachel Cusk: Tranzit

Ha a különféle szépirodalmi alkotásokat csoportosítani próbálnám (természetesen megszámlálhatatlanul sokféleképpen lehet) mondjuk most aszerint, hogy mi miatt lesznek emlékezetesek, akkor van számtalan olyan, amely a története miatt marad meg az olvasókban; számtalan olyan, amely inkább csak egy-egy különleges karakter által válik feledhetetlenné; megint csak számtalan, amely a zseniális ötletei vagy a nyelvezete révén marad meg bennünk – ám van pár olyan is, amelyben éppen a ködösség vagy a megfoghatatlanság a legnagyobb erény.

Kétségkívül ez utóbbiak közé tartozik Rachel Cusk Körvonal című regénye is, amely a jelen ismertető tárgyául szolgáló Tranzit előzménye. Megmondom őszintén, hogy hiába telt el mindössze pár hónap a Körvonal-trilógia nyitódarabjának elolvasása óta, a cselekményre (már amennyiben van értelme cselekményről beszélni ebben az esetben) már csak alig-alig emlékszem. Ugyanakkor éppen a kötet egyedisége, megfoghatatlansága és lebegő volta miatt tartom az idei év egyik kiemelkedő alkotásának a kanadai-brit írónő regényét. Ennek tükrében persze már vártam, hogy kézbe vehessem a példásan gyors ütemben megjelenő folytatást, a Tranzitot, amely talán még egy fokkal az előzőt is lekörözi.

Ahogy a címből is következik, az új mű – többek között – a továbblépés színtere is. Természetesen ezúttal is a Körvonalból megismert Faye lesz a narrátorunk, aki már java részben maga mögött hagyta a válását és a görögországi írótanfolyamot, hogy új életbe kezdve megvegyen egy új, ám rendkívül lepusztult lakást London egy jobb környékén. És miközben ennek az új ingatlannak a felújításával (na meg a ragyogóan megrajzolt és kimondottan visszataszító szomszédokkal) vesződik, újra megjelennek azok a realista szemmel nehezen értelmezhető, ám annál elgondolkodtatóbb történeteket mesélő alakok élete forgószínpadán, mint akikkel az előző kötetben is találkozhattunk.

Ám történeteik mintha kimondottan Faye helyzetére rímelnének, mindannyian egy olyan életszakaszukról mesélnek, amely életük korábbi részéből értelem- és szükségszerűen következik, és amely érezhetően el is fog vezetni egy más, most még kiszámíthatatlan és beláthatatlan jövőbe, ám jelenlegi helyzetük a maga átmenetiségében, múlékonyságában és megfoghatatlanságában mégis egyszeri és letaglózó erejű.

Külön kiemelném, hogy Cusk ezen a 260 oldalon is képes egy egész társadalmi tablót felvázolni, hisz beszéltet itt albán építőmunkásokat, divatszakmában dolgozó középkorú nőket, vidéki családanyákat, ellenszenves programszervezőket, vagy éppen jól menő írókat egyaránt. Egészen érdekes megfigyelni, hogy ennyi különböző hátterű és társadalmi helyzetű ember mondanivalója hogyan olvad össze elbeszélőnk ítéletektől és előítéletektől mentes szűrőjén keresztül, és milyen nyelvileg és stilisztikailag is egységes, a mondanivalóhoz tökéletesen passzoló szöveg jön létre ebből a fúzióból.

Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy ezen a sokszor ironikus szűrőn keresztül megismert történetek ezúttal is sokkal inkább a gondolatiságukkal, a továbbgondolhatóságukkal és értelmezési horizontjuk tágasságával fogják magukkal ragadni az olvasót, nem pedig a cselekményességükkel vagy fordulatosságukkal.

A Tranzit befejezése után csak erősödött az az érzésem, hogy az idei év egyik legörömtelibb szépirodalmi eseménye Rachel Cusk regényeinek hazai megjelenése volt. A rajongóknak pedig így a végére egy jó hírrel is szolgálhatok: a jövő év elején érkezik a trilógia záródarabja, a Babérok is.