Főkép

Az irodalom töretlen fejlődésének, na meg a hagyományos formákkal való szakításnak hála szerencsére az ember már gyakorlatilag bármilyen nézőponttal, cselekményvezetéssel, felépítéssel és megformáltsággal találkozhat a kortárs regényekben, de bevallom, nagyon is meg kell erőltetnem az agyam, ha válaszolni akarok arra a kérdésre, hogy mikor találkoztam utoljára ilyen (jó értelemben vett) ködös, lebegő, kontúr nélküli alkotással, mint a kanadai Rachel Cusk műve, a Körvonal.

 

Pedig ha pusztán a cselekményt nézem, ez a vékonyka kötet lehetne akár egy jól bejáratott sablonokra épülő midlife krízis történet is. Faye, az írónő szűkszavúan vázolt magánéleti problémái elől Görögországba érkezik, hogy itt némi pénzkereset reményében megtartson egy írókurzust, valamint ebben a szép, otthonától távoli környezetben pár ismerősével is találkozva eltöltse szabadidejét.

 

A történetet a nő nézőpontjából ismerjük meg, ám ilyen furcsa elbeszélővel csak igazán ritkán találkozhatunk. Faye hiába író, beszélgetőpartnereit sosem elemzi, sosem von le következtetéseket a mondandójukból, nem avatkozik be az életükbe, többnyire csak hallgat, nagy ritkán visszakérdez. Mintha csak azért lenne (a regény terében, vagy) a világon, hogy előtte nyíljanak meg a lehető legmélyebben és legőszintébben a vele találkozó emberek, és tabuk nélkül beszéljenek a múltjukról vagy képlékeny, alig körvonalazható jelenükről. Ez nemcsak azért furcsa, mert nem ezt várnánk egy írótól, de azért is, mert ez valami elképesztően megfoghatatlanná teszi ezt a szinte teljes egészében párbeszédekre, vagyis inkább monológokra épülő kötetet.

 

Beszél itt Faye repülőgépen megismert utastársa, a korosodó, elszegényedett (értsd: legalábbis a gazdagok szintjén elszegényedett) ex-milliomos, aki beszámol egy gyönyörű szigeten töltött gyerekkoráról, majd sorozatosan zátonyra futó házasságairól; és beszél itt korábbi életéről a már régóta ismert, szintén író barát is; és persze beszélnek itt az írókurzus résztvevői is szépen sorban, egymás után. Az egész olyan, mint egy forgószínpad. Csak az előadás témájával nem lehetünk igazán és maradéktalanul tisztában.

 

Pontosan ezért lesz furcsa az egész kötet, mert ebből a sok mesélésből (melynek egy része banalitás, más része már-már dráma, harmadik része kész novella, negyedik része elgondolkodtató megjegyzések sorozata, és így tovább) nem áll össze egy nagy történet, egy nagy egész, nem vezet minket sehová, ám ez a mostani eset olyan, amelyben egy „sehová nem vezető” regény mégis a legmesszebbmenőkig pozitívan értékelhető és értékelendő.

 

Ez utóbbinak a kulcsa pedig természetesen nem más, mint Rachel Cusk éteri stílusa (nagyszerű magyar hangja: Kada Júlia), és amelyet talán a könyv hátlapján is szereplő idézet foglal össze a legjobban: „Közel kell maradni a dolgok kontúrjához, közel hozzájuk, de kívül rajtuk, ahogy egy fecske követi a táj vonalait, kirajzolja őket, de nem száll le soha.”

 

Bár nem tagadom, kellő hangulat és nyitottság azért kell a kanadai írónő regényének maradéktalan élvezetéhez, de aki belevág, az tényleg egy egyedi és máshoz alig-alig hasonlítható (írói) világba csöppen, amelyet szerencsére már biztosan tovább élvezhetünk a trilógia további két kötetében, az ősszel megjelenő Tranzitban, és a jövő év elejére tervezett Babérokban. Én biztosan olvasni fogom őket.