Főkép

Bár világlátásukban, írástechnikájukban és az általuk ábrázolt történetek terén talán nem is különbözhetnének jobban, Juan Gabriel Vásquez fajsúlyosságban, profizmusban és zsenialitásban ugyanazt a szintet hozza, és (legalábbis a spanyol és angol nyelvterületeken) ugyanúgy fémjelzi a 21. századi kolumbiai irodalmat, mint a Száz év magány ikonikus írója, Gabriel Garcia Márquez a 20. századit. Hazai (el)ismertségük azonban, mondhatni, ég és föld. Ugyanis a múlt hónapban megjelent Dalok a tűzhöz hiába a középnemzedékhez tartozó dél-amerikai szerző ötödik magyarul is elérhető műve, egy szűkebb rétegen kívül sajnos alig-alig ismerik a nevét idehaza, pedig a közelmúlt legjobb dokumentumregényei közül több is (Becsapódás, Emberi romok) az ő tollából származik.

 

Vásquez új kötete némileg meglepő módon nem regény, hanem egy olyan elbeszélés-gyűjtemény, melynek történeteiben közös, hogy mindegyik középpontjában a szerző örök témája, az értelmetlen, elkerülhetetlen és megállíthatatlan erőszak átlagemberekre gyakorolt hatása áll. A stílusuk, hangvételük és ábrázolásmódjuk azonban a már szintén jól megszokott (ál)dokumentarista jellegű.

 

Az első szöveg, a „Nő a parton” (a fikció szerint) a szerző egy fényképész barátnőjétől származik, aki egész korábbi életét a kolumbiai erőszak dokumentálására tette fel, és aki végre a polgárháborús helyzet csitultával visszatér életének egy korábbi színterére, ahol összefut egy nővel, akit bő két évtizede a leghevesebb harcok idején látott utoljára. Vásquez a szokásos, indázó, sokszorosan összetett és végtelenül precíz mondataival párhuzamosan, egymás mellett bontja ki a két idősík eseményeit, és azt a ritka bravúrt hajtja végre, hogy bár gyakorlatilag semmilyen igazi konkrétumot nem tudunk meg a múltról, de a szöveg hangulata és a szereplők egy-egy oldalpillantása sok mindent megsejtet az olvasókkal a háború poklával kapcsolatban.

 

„A hasonmás”, ahogy a címéből is sejthető egy régi irodalmi témát, a doppelgänger-jelenséget dolgozza fel egy már jól ismert módon. A kolumbiai hadsereg egy időben egy lottóhúzásszerű játékkal sorsolta ki, hogy kinek kell bevonulnia középiskola után, és ki élheti tovább szabad életét. A véletlennek – na meg az ábécérendnek – köszönhetően pedig úgy alakult, hogy az utolsóelőttiként húzó Vásquezre mosolygott a szerencse, így viszont a legjobb gyerekkori barátjának kellett bevonulnia, aki aztán hamarosan, a kiképzés során egy tragikus balesetben életét is vesztette. Ez az elbeszélés az életek és sorsok groteszk módon viszonylagos voltát emeli ki, hiszen a szerencsétlenül járt fiú maga a szerző is lehetett volna.

 

„A repülőtér” a felszínen egy filmforgatás története, melynek során a fiatal, nélkülöző Vásquez egy készülő Polanski-filmhez áll be statisztának, hogy a pár órás munka során óhatatlanul is felidéződjék benne a legendás rendező várandós feleségét, Sharon Tate-et ért támadás (mint ismeretes, őt gyilkolták meg brutális kegyetlenséggel a Manson-család tagjai), amely hatása alól nem csak a lengyel direktor, de egy egész generáció sem tud elszakadni azóta sem.

 

A kötet címadó darabja, „A dalok a tűzhöz” egy, az Emberi romokhoz köthető mellékszálat bont ki, és tár elénk, mely során az őrületes erőszakspirál és sorstragédia a 19. század közepétől az I. világháborús francia hadszíntéren át egészen a 20. század második felének egyik különösen erőszakos kolumbiai eseményéhez vezet, amely nemcsak a szereplőket, de az olvasókat is magával sodorja…

 

Összességében elmondható, hogy bár Vásquez inkább regényíró, és nem feltétlen a kispróza az ő terepe, ugyanakkor így is mind a kilenc elbeszélés különös műgonddal előadott történet, amelyek játszódhatnak bárhol és bármikor, de sosem szakadhatnak el attól az erőszaktól, ami az emberi faj sajátja az ősidők óta. Aki eddig szerette a szerzőt, az úgy is elolvassa ezt a kötetet, aki pedig még nem találkozott a 21. század legnagyobb kolumbiai írójával, annak pedig a Dalok a tűzhöz kiváló belépő lehet az életműbe.