Főkép

Antonio Yammara, a negyvenhez közeledő jogász egy nap azt olvassa az újságban, hogy mesterlövészek lőttek ki egy vízilovat, ami a néhai drogbáró, Pablo Escobar magánállatkertjéből szabadult ki. Ez az állat az ő madeleine-je, ez a hír indítja el nála az emlékezés folyamatát, ez készteti arra, hogy felidézzen 15 évvel korábbi emlékeket. A fiatal egyetemi tanár akkoriban ismerte meg Ricardo Laverdét, a börtönből nemrég szabadult egykori pilótát egy biliárdteremben. Kapcsolatuk rövid időn belül barátivá vált, de mielőtt Antonio megismerhette volna Ricardo történetét, a férfi merénylet áldozata lett, melyben a fiatal tanár is súlyos sérüléseket szenvedett. Antonio ezután évekig lábadozott, poszttraumás stresszben (PTS) szenvedett, barátai elmaradtak mellőle, kapcsolata feleségével vakvágányra futott. Majd véletlenül (?) adódik a lehetőség, hogy megtudja, miért ölték meg Ricardót és miért kellett neki azt átélnie, amit átélt.

 

A Becsapódás egy generáció regénye. Vásquez néhány ember sorsán keresztül mutatja be Kolumbia elmúlt évtizedeit, a 70-es években fellendülő drogkereskedelmet és annak hatásait mindenkire, a kokacserjéket nevelő parasztoktól a vidéki embereken keresztül a városi értelmiségig. Nemcsak Antonio Yammara szenved PTS-ben, hanem szinte az egész nemzedék, akik a 70-es években születtek és átélték a 80-as, 90-es évek drogháborúit, a különböző merényleteket, Pablo Escobar rémuralmát és az egyre inkább elharapózó bűnözést. Mindegyiküknek személyes emlékei vannak arról, hogy milyen érzés volt minden merénylet után hazatelefonálni, hogy tudassák szeretteikkel, hogy minden rendben, ők túlélték; hogy milyen volt az a korszak, amikor este nem merészkedhettek ki az utcára; és milyen volt az, amikor a gyerekek egy körözött bűnöző magánállatkertjébe szöktek szórakozni.

 

Vásquez nyelvezete pontos, a végletekig kimunkált. Lassú, elmélyült olvasást igényel. Yammara régi levelek, fotók, újságcikkek, beszámolók alapján próbálja rekonstruálni a múltat, egy olyan ember múltját (Ricardóét), akihez szinte semmi köze, de aki miatt mégis örökre megváltozott az élete. A már megismert történetek mögött pedig mindig újabbak bújnak meg. Így bukkan a felszínre egy, a 30-as években a Peruval vívott háború utáni tragikus repülőszerencsétlenség története, és így bukkannak fel a vietnami háború elől Amerikából Kolumbiába érkező, a helyieknek a kokatermesztés új módszereit megmutató békehadtestes önkéntesek, a 70-es évek először még meglehetősen ártatlannak tetsző drogfutárjai, vagy a 80-as, 90-es évek rettegő, pszichotikus fiataljai.

 

A könyvben meglehetősen kevés dolog történik, viszont burjánzik a leírásoktól, eszmefuttatásoktól, de hála a kiérlelt stílusnak és gyönyörű nyelvezetnek, a mindig felbukkanó újabb titkoknak, egy pillanatra sem válik unalmassá. S ahogy az az igazán mély és minőségi irodalomnál lenni szokott, a különböző történetek motívumai és eseményei hol egymásba csúsznak, hol különválnak, és ez az egész egy meglehetősen sötét és melankolikus hangulatot árasztó regénnyé áll össze.

 

A Mario Vargas Llosa által is sokat dicsért könyv, és a múltra való emlékezés talán segíthet a kolumbiaiaknak feldolgozni nemzeti traumájukat. És mi, Kolumbián kívüliek, mikor már megismertük az Ikaroszhoz hasonlóan túl magasba emelkedő és onnan törvényszerűen lezuhanó pilóta történetét, rájövünk, hogy García Márquez után is van világszínvonalú kolumbiai irodalom.