Főkép

A Minden harmadik kedden olvasása után rögtön tudtam, hogy szeretnék további műveket is megismerni a szerzőtől, viszont amint elolvastam a Lélekrablók fülszövegét, sejtettem, hogy nem lesz könnyű olvasmány. Legalábbis lelkileg semmiképpen.

 

A regény két fiatal, Kunigunda és Gyurka megrázó történetét mutatja be. Mindketten gyermekkori traumával küzdenek: bár egy faluból valók, más jellegű traumát éltek át, másmilyen megküzdési készlet áll rendelkezésükre. Kettejük életútja különböző, történetük külön szálon fut, mégis valahol kapcsolódik egymáshoz... és nem is akárhogyan.

 

Gyurkát megrázza, amikor számára fény derül a születésének körülményeire, apja kilétére és a nagyszülei hozzáállására unokájuk születéséhez. Elhatározza, hogy pap lesz: ötödéves szeminarista, amikor megmenti egy öngyilkosjelölt életét, és ettől kezdve közte és „megmentettje” között igaz barátság szövődik.

 

Kunigunda még csak kilencéves, amikor borzalmas dolog történik vele. A kislány elméje és lelke védekezik a maga módján az iszonyatos lélekrablás ellen – nem emlékszik semmire a történtekből, agya amnéziával védekezik az átélt szörnyűséggel kapcsolatban (nem mennék bele most itt pszichológiai és pszichiátriai fogalmakba; többféle elhárító mechanizmus ismert, például nem ritka a súlyos traumát átélők esetében az elfojtás, amikor az egyén a számára félelmet vagy fájdalmat keltő memóriatartalmakat kiutasítja a tudatból, a fájdalmas tapasztalatokat nem engedi tudatosulni így ezek a a tudattalanba kerülnek, majd nem ritkán különféle testi és lelki tüneteket okoznak). Kunigunda sérülése nem múlik el nyomtalanul: az addig barátságos, kedves, szeretetre méltó kislány megváltozik, ám ő mégiscsak megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy nem változott semmi (alig akad ember, aki előtt önmagát adja), majd felnőttként a vonzó külsejét számítóan felhasználó, rideg nő lesz, aki bárkin átgázol, amikor érdekei úgy kívánják. Aztán mégis utoléri a szerelem, mely felébreszti az érzelmeit, a lelkiismeretét, de lehet, hogy már késő...

 

A történet során soha senki nem tudja meg a regény szereplői közül, hogy mi történt Kunigundával kislányként – a borzalmas dolgot csakis az olvasókkal tudatja Ákody Zsuzsa. Ez szerintem egy plusz különleges, bensőséges, fájdalmas és megrendítő élményt nyújt az olvasónak, ugyanakkor emiatt érthetjük meg, hogy miért változott meg a kislány természete oly nagy mértékben. Gyurka és Kunigunda a gyermekkorban átélt trauma utáni jellemének alakulását, megküzdési módjaikat, illetve lehetőségeiket, döntéseik mozgatórugóit nagyon mélyrehatóan, pontosan érzékelhetően tárja olvasói elé Ákody Zsuzsa.

 

A mellékszereplők közül néhányan azonnal belopták magukat a szívembe: Ági (Gyurka anyja) és Róza (Gyurka „pótnagyanyja”, akiben oly sok szeretet, megértés és minden emberi jóság lakozik, hogy azt gondolom, nagyon jó lenne a világ, ha minden ember legalább feleannyira jólelkű és jószívű lenne, mint ez az egyszerű és bölcs asszony), valamint Kunigunda szülei mindenképpen; de nagyon szimpatikus volt számomra Tóth Atya is. Igen, bizony, Tóth Atya is: a maga esendő emberi mivoltával, a jóságával és a szeretetével. A levél pedig, amit Tóth Atya írt Gyurkának, bizony könnyeket csalt a szemembe: olyan kitárulkozó, annyira emberi és megható, őszinte, olyan szeretettel teli, hogy többször is elolvastam.

 

Róza mondataiból bármelyiket idézhetném, minden gondolata megszívlelendő:

„Ne a tárgyaknak, az embereknek add a szeretetedet (...) Még akkor is, ha néha úgy érzed, felesleges.”

 

Eszembe jutott e regény olvasása során a bűn és bűnhődés kérdésköre is. Hisz itt igazán nem azok (vagy legalábbis nem csak azok) bűnhődnek, akik a bűnt elkövették, hanem főleg maguk az áldozatok, és nekik jut szenvedés igazán, no meg azoknak, akik közel kerülnek hozzájuk (legalábbis Kunigunda esetében).

 

Lehetséges-e, hogy Gyurka és Kunigunda boldog legyen valaha? Melyiküknek mi jelenti vagy mi jelentheti a boldogságot? Kegyes lesz-e hozzájuk a sors a továbbiakban? Döntéseik, érzelmeik, a korábban átélt események hogyan befolyásolják életüket?

 

„Mert a boldogság nem mindig eget rengető érzés, amelyet feldobottság és szapora pulzus jellemez, a boldogság lehet visszafogott is, csendes, szelíd, majdhogynem szerény. Amikor azonban ránk talál, épp úgy betölti testünket-lelkünket, mint az a másik fajta, a szapora pulzussal járó.”

 

A Lélekrablók egy kifejezetten elgondolkodtató és szívfacsaró, a lélek mélységeibe bepillantást adó, az emberi kapcsolatok jelentőségére rámutató, súlyos traumák lehetséges következményeire rávilágító, letehetetlen olvasmánynak bizonyult számomra. Amennyiben egy szóval kellene jellemeznem ezt a regényt, csak ennyit írnék: kiváló! Viszont olvasását csakis felnőtteknek javaslom.