Főkép

Nikolett és Zoltán minden harmadik kedden találkoznak egy diszkrét kis panzióban. Mindketten a negyvenes éveiket tapossák és házasságban élnek – mindketten másvalakivel. Nem világrengető szerelemtől fűtve találkoznak, hanem azért, hogy a jóleső szex elviselhetővé tegye számukra a hétköznapokat. Azokat a hétköznapokat, melyeknek nehézségeit csakis ők érzik, melyeket ők maguk élnek meg, és melyekről senki kívülállónak fogalma sincsen.

 

Ez így, első ránézésre egy szimpla történet, egy titkos szeretői viszony, amit a kívülállók nem szoktak elemezgetni, de elítélni annál inkább. Mert ugye mi sem egyszerűbb a legtöbb ember számára, mint pálcát törni mások felett, ha azok házasságtörést követnek el.

 

Ez a kisalakú, mindössze 164 oldalas könyv viszont egyértelműen megvilágítja azt, hogy semmi sem csupán csak fekete vagy fehér – ebben a témakörben sem.

 

Ákody Zsuzsa a Minden harmadik kedden című művében nem ítélkezik, de nem is ment fel senkit a tettei, döntései felelőssége alól, és tulajdonképpen kimondatlanul is világosan érzékelteti, hogy nem is a mi dolgunk az, hogy mások szerelmi élete, házassága vagy éppenséggel házasságtörése felett ítélkezzünk. Hiszen senki nem láthat bele a másik ember életébe, lelkébe, vívódásaiba, csakis saját maga. Egy házasság hétköznapjait, a kapcsolat buktatóit, a felek hozzáállását sem ítélheti meg senki más, csak a benne lévők. A szerző nem pártolja, nem helyesli, de nem is ítéli el Nikolett és Zoltán viszonyát, hanem kertelés nélkül, tárgyilagosan és világosan bemutatja azt, annak lényegét.

 

Ahogy a történetben haladunk, Nikolett visszaemlékezései által megtudhatjuk, hogy milyen családi háttérrel rendelkezik, kis történetmorzsákból sejthetjük a gyerekkora kapcsolatrendszerét szüleivel és nagyszüleivel. A két nagymama személyisége teljesen eltér egymásétól, azonban ahogy mondani szokás: egyik asszony természete sem lehetett „piskóta”. Legalábbis Nikolett életében egyikük sem olyan támogató nagymamai szerepet töltött be, nem olyan szeretetet nyújtott neki, amilyet szeretett volna kapni tőlük. Kiderül, hogy anyaként milyen hatalmas veszteség és fájdalom érte, amikor egyetlen, szeretett lánya meghalt évekkel korábban egy balesetben. Majd az is kiderül, hogy Nikolett csak nemrég szerzett tudomást arról, hogy férjének hosszabb ideje tartó szerelmi kapcsolata van, mint amilyen hosszú ideje tart az ő házasságuk. Ezek feldolgozásához egy pszichológusnő „igyekezett” segítséget nyújtani számára, akihez a férje küldte Nikolettet. Azonban a valós segítség helyett itt újabb komoly csalódás érte, ismét hatalmas pofont kapott a sorstól.

 

Persze, számos kérdés felmerül az emberben a könyvet olvasva. Miért tartja fent a házasságát az, akinek az már semmi örömet nem okoz? Mi és miért erősebb az emberben: a házasság örökre szóló eskütétele vagy az egyéni boldogságra való törekvés? Igaz-e és mindenáron fenntartható-e a „jóban-rosszban, míg a halál el nem választ”, vagy van az a pont, amikor az eredetileg élethosszig tartó házasságra törekvő és esküjét teljes mértékben kőbevésett és megmásíthatatlan fogadalomként tekintő ember mégis inkább a válás mellett dönt? Ugye, hogy már erre sem egyszerű válaszolni. A kérdést kívülállóként magától értetődő feltenni, ám a választ csak az érintettek tudhatják (már ha tudják). Vajon a sok teher, gond megoldására megfelelő-e egy külső kapcsolat? Megtartható-e az a fogadalom a szeretők közt, hogy érzelmeket nem visznek a kapcsolatba, hanem csakis a testi örömökre koncentrál és korlátozódik a viszonyuk? Lehetséges-e egy kizárólag a jóleső szexre alapuló kapcsolatot hosszútávon fenntartani? Meddig lehet ezt titokban folytatni? Eljön-e az a pont, amikor ez már nem elég az egyik vagy a másik félnek? Létrejöhet-e egy ilyen viszonyból támogató lelki kapcsolat vagy akár szerelem? A kérdések sorát még lehetne folytatni, de úgy gondolom, aki a könyvet elolvassa, tudni fogja, hogy ez a téma valóban nem csupán fekete és fehér.

 

Nyilván mást mond ez a történet annak, aki a lángoló, mindent elsöprő szerelem időszakát éli, mást egy magányosnak, mást egy házasságban élőnek; mást annak, aki fiatal házas, és mást annak, aki hosszú évtizedek óta él házasságban; mást a fiatalnak, mást az idősnek, talán egészen mást a férfiaknak és mást a nőknek. Pontosan olyan történet ez, amelyről nem tudhatjuk biztosan, hogy írói fantázia által megalkotott vagy részben igaz történet-e, de azt biztosan tudhatjuk, hogy akár valós, megtörtént eset is lehet. Érdemes elolvasni.