Szörnyella

A Disney élőszereplős feldolgozásainak témája eddig egy olyan cukormázzal bekent nyúlüreg volt, aminek a mélye semmi jóval sem kecsegtetett. Az Aladdint otthoni mozizás során adtam fel félúton, míg az Oroszlánkirály vetítéséről az egyik kolléga konkrétan kisétált, és nekem sem hiányzott sok, hogy valami mondvacsinált ürüggyel kövessem (mondjuk: „Hé, egy paradicsomot ott felejtettél a széked alatt!”). Ezek után a Mulannál beértem feleségem hörgéseivel, míg én a szomszédos szobában temetkeztem Chris Struckmann szintén nem túl jutalmazó értékelésébe. A 101 kiskutyából született már egy újragondolás 1996-ban Glenn Close-zal (aki egyébként a Szörnyella executive producere), így máris piros pontot érdemel az egeres stúdió azon döntése, hogy kezdésnek rögtön átvariálta a történetmesélés nézőpontját (vagy legalábbis zöld utat adott az ötletnek). De nem ez az egyetlen kreatív módosítás, ami Craig Gillespie (Én, Tonya) dirigálása alatt az alkotók eszközöltek az 1961-es eredetin.

„Szörny Ella” / Estella teljesen átlagos, de valamiért hasadt személyiségűnek beállított lányka: arany szíve van, az őt inzultáló fiúkkal simán összeverekszik, és amúgy sem túl szófogadó. A sugallt kettősséget hajának színe is ékesen hivatott jelezni, ugyanis felerészt fehér, felerészt meg fekete, hogy aztán később teljesen vörösre legyen festve: mindegy, hagyjuk is a színszimbolikát. Estella egy tragikus balesetben elveszíti az édesanyját, majd saját magát okolva cseperedik fel az utcakölyök Jasper és Horace társaságában a londoni Regent’s Park tőszomszédságában egy, szerény becslésem szerint, mai áron úgy négymillió font körüli értékű ingatlanban.

Az Emma Stone által alakított fiatal felnőtt Estella álma, hogy divattervezővé váljon, de ehhez előbb mestertolvajjá kell avanzsálnia, mert az utca törvényei ezt követelik. Ugyanakkor új családja a lány tehetségének elpazarlását látja a bűnöző életmódban, így egy kamujelentkezést becsempészve munkát szereznek neki a szörnyetegséget főállásban űző Bárónő (Emma Thompson) szalonjában – hogy miért éppen takarítóit, az egyike a film számos logikátlanságának, így ezen is lendüljünk tovább. Mindenesetre szórakoztató és akciódús események következtében a lányra felfigyel főnökasszonya, és maga mellé veszi, hogy a saját malmába hajtsa zsigeri és letagadhatatlan tehetségét a ruhák tervezésében és készítésében.

A forgatókönyv ezután ügyesen lavíroz a kisállatos-, illetve heist movie, a fejlődés- és bosszútörténet, no meg talán mondanom sem kell, a minden PC-rubrikát kipipálni igyekvő dolgozat követelményei közt, és ezt egyébként nem is csinálja rosszul. A két óra tizennégy perces játékidő csak úgy elrepül az emberrel, ami nem is csoda ilyen stílus- és eseménykavalkádban.

Közben Emma Stone ismét bebizonyítja, hogy végtelenül tehetséges, Thompson pedig nem cáfol rá ugyanerre önmaga kapcsán. A kiegészítő karakterek közül Paul Walter Hauser (Richard Jewell balladája, Cobra Kai) Horace-ja szállítja a bohókás pillanatokat, Joel Fry (Yesterday) Jasperja pedig annak a srácnak a megtestesítője, aki ahelyett, hogy rendesen udvarolna, inkább azon aggódik, hogy ne igyál túl sokat a házibuliban: hölgyolvasóim legtöbbje szerintem tudja, miről beszélek. A színészek tehát rendben vannak, a zene eltalált, pörgős, és a látványra sincs panasz, még a kutyák animációja is egészen meggyőzőre sikerült; ha jól láttam élőszereplős-CGI hibrid megoldással keltek életre.

Mi a baj, van-e baj tehát a Szörnyellával? Azt hiszem, azon kívül, hogy futó kaland csupán, semmi komoly. Ha kicsit kevésbé érezném sztorivezéreltnek a filmet, azt hiszem, jobban tetszene: a karakterek, még az olybá színesek is, mint főhősnőnk, saját skatulyájukba zárva asszisztálják végig az eseményeket, világuk ugyanis annyira gyermeki, hogy arra hatást gyakorolni lehetetlen feladat lenne. Önmagában ezt felróni jelen esetben talán nem volna stílusos, ám a belső logika elég fontos eseményeknél bicsaklik meg – bizonyos konfliktusoknak egész egyszerűen égbekiáltó, mennyire megnyugtató megoldása is lehetett volna, ha a forgatókönyvírók nem kívánták volna a kontójukra felsrófolni a drámai hatást. Másfelől viszont ugyanez a bagázs bátran számol le a gonosz mostoha kliséjével, és cseréli le valami sokkal bátrabbra, így talán a cél szentesíti az eszközt...? Szerintem mindenki döntse el maga, ugyanis mindent összevetve Miki egér végre nem csak az időnket pazarolja, és ad is valamit a pénzünkért cserébe, nem csupán leporolja a jó öreg dalmataszőrt.