Én, Tonya (film)

Szóval itt van ez a Tonya Harding. Talán eddig még nem is hallottál róla, erre hirtelen mindenki róla kezd beszélni, de nem ám akárhogy, hanem, hogy úgy érezhesd magad, mint egy műveletlen senki, mert hát fogalmad sincs, ki a frászkarika ez a csaj.

Illetve nem is róla beszélnek, sokkal inkább a filmről, amit róla forgattak. Az ember már azt se tudja számon tartani, hogy melyik DC film megy, és melyik Marvel-film jön, erre bumm!, a semmiből itt van ez az Én, Tonya, és hirtelen csak azt hallani, hogy „Margot Robbie szenzációs”, meg hogy „az év vígjátéka” (pedig még február sincs).

Na de hogy lehet zseniális vígjátékot forgatni egy műkorcsolyázó bajnokról, aki kalapáccsal szétverte az ellenfele térdét?!, kérdezed.

Mivel nem hagy nyugodni a kérdés, szépen elbattyogsz a moziba. Nem is tudod, mit várj pontosan. Homályos a sztori, hiába nyugszik valós eseményeken: nemcsak amerikainak nem születtél – márpedig, mivel Tonya amerikai, ez a botrány ott szólt igazán nagyot –, de ráadásként még csak óvodás lehettél, amikor kirobbant. Margot Robbie-t unszimpatikusnak találod, legyen bármilyen jó színész is, és nem tudod elképzelni, hogy lehet ezt az egészet viccesre venni. Talán az egyetlen kecsegtető pont Sebastian Stan, aki szerinted egy csiszolatlan gyémánt, már rég megérdemelt volna egy főszerepet, hogy teljes színészi tehetségében kibontakozhasson (és nem, egyáltalán nem azért gondolod ezt így, mert jól néz ki, nem is vagy elfogult!).

Végül hátradőlsz, és nézel, mint a, hát, mint a moziban.

Először is megállapítod, hogy Tonya Harding egy szemétláda, aki össze-vissza hazudozik, leginkább magának, bármi rossz történjen is vele, váltig állítja, hogy ő nem tehet róla, de azért gátlástalanul átgázol mindenkin, hogy elérje, amit akar. Aztán azt is megállapítod, hogy azért rendesen kibabrált vele az élet: szegénység, csonka család és egy szadista, agresszív anya, aki a vegzálásával akarja Tonyából kihozni a legjobbat. Nézed, ahogy Tonya felnő, és mindene lesz a korcsolyázás, miközben azt is megállapítod, hogy az operatőr és a rendező zseniális munkát végeztek a kűrök felvételével, dinamikus, izgalmas, szinte Margot Robbie-val siklasz, (bár talán egy életre eleget látsz a fenekéből). Majd felbukkan végre a történetben Tonya leendő férje is, te pedig ekkor már az üléseden fészkelődve, botrányéhesen várod, hogy kezdjenek szétcsúszni Tonya körül a dolgok.

Mire a film közepénél jár a vetítés, már nem csak minden csattanón (ami egyébként minden második mondat), de a színészek minden apró arcrezdülésén is röhögsz, mert annyira abszurd köntösbe van öltöztetve egy eleve abszurd sztori, hogy azt nem lehet nevetés nélkül kibírni.

Amikor kijössz a teremből, alig várod, hogy megoszthasd mindenkivel, milyen zseniális ez a film. Sorba veszed fejben az ismerőseidet, aszerint, hogy mennyire sötét a humoruk, aztán eszedbe jut, hogy a szelídebb lelkűek se maradhatnak ki, mert ahogyan a nyájas mosolyú Margot átalakul a cseppet sem kedves Tonyává, azt látni, de legfőképp hallani kell, eredeti nyelven, mert a hangja legjobb az egészben. Nem is beszélve a szadista anyát alakító Allison Janney-ről. (Stan sajnos továbbra is csiszolatlan.)

Végül azon gondolkodsz, milyen ironikus, hogy így pellengérre állították, állítottátok közösen (mert nézőként bőven hozzájárulsz a cirkuszhoz) Tonyát, miközben mindenki Tonya Harding egy kicsit: időnként elferdíti a valóságot, hogy jobb színben tüntesse fel magát, és meg van róla győződve hogy a körülmények áldozata.

Aki ezt nem tudja magának beismerni, az hazudik a legnagyobbat.

Megjegyzés magadnak: el ne felejtsd az ismerősöknek megemlíteni, hogy semmiképpen sem Tonya törte el az ellenfele térdét saját kezűleg. Ez egy pletyka; az igazság legalább egy fokkal komplikáltabb.