Az oroszlánkirály

Nagymama kiveszi a holland kakaóport a konyhaszekrényből, kitölt néhány deci friss tejet a piros pöttyös fazékba, majd felteszi a gázra forrni. „Most megtudja a kisunokám, hogy az igazi házi kakaó mennyivel finomabb, mint az a gépi”, morfondírozik magában, majd beles a nappaliba, nehogy a távollétében tragédia történjen. Kisunoka ugyanott ül a fotelban a tévé előtt, ahol hagyta, csendben multitaszkingolva a nagyobbik képernyő és a tabletje között, pedig brit tudósok szerint ez öregíti az agyat, nagymama nemrég olvasta.

– Drágám, nézzed a filmet! Mindjárt kész a kakaó – szól a progresszív nyugdíjas, és a távirányítóval feljebb veszi az öregecske, vastagfenekű készüléken a hangerőt. „Az élet az úúúr”, szól a 1995-ös VHS kazettáról, amúgy egész tisztán ahhoz képest, hogy hányszor játszotta le a szalagot anno a gyerekeinek.

– Nézem, nagyi! – feleli kisunoka körülnézve a nappaliban, ahol nem történt semmi új. A függönyök még mindig elhúzva, az állatok még mindig énekelnek, a játékprogram viszont inputot vár, így a figyelméért vívott csata el is dőlne, ha nem kopogtatnának a bejárati ajtón. Nagymama aggódva, hogy csomós marad a kakaó, kisunokát küldi ajtót nyitni. Nyugodt ház, ha nem a család az, akkor a postás, úgyhogy emiatt nem idegeskedik.

– Kit tetszik keresni? – kérdezi kisunoka az ajtóban álló két férfit, baljában a tablettel.

– Szervusz – feleli az egyik idegen, aki kicsit nagydarab, szakállas. – Jon Favreau Oroszlánkirály-rendező és Alan Horn Walt Disney Studios elnök bácsik vagyunk. Szeretnénk mutatni neked valamit.

Nagymama a kölykeit védő anyatigris vehemenciájával törtet keresztül a nappalin, fenyegetően lengetve a távkapcsolót.

– Kik maguk és mit akarnak az unokámtól?

A két úriember igyekszik megnyugtatni az idős hölgyet, hogy semmi rosszat nem akarnak, csak éppen újraforgatták Az oroszlánkirályt.

– Az oroszlánkirályt? – enyhül meg nagymama. – Nahát, éppen azt nézzük, igaz kicsim?

Némi unszolás után beengedi a jövevényeket.

– Á, az eredeti? – ül le lelkesen a fotelba a rendező. – Fantasztikusan tartja magát. Na persze néhány poén már kissé idejétmúlt, és egyes jelenetekre ráférne egy kis ráncfelvarrás.

– Tényleg, melyikre? – kérdezi a konyhába visszatérő nagymama. Valamiért nem szívesen hagyja ott az unokáját ezekkel az emberekkel. Jóravalónak tűnnek, de mégiscsak kettesben készültek filmezni aznap délután.

– Hát, némelyikre. Majd meglátja. A memória amúgy is csalóka dolog. Nem bánja, ha mutatok néhány klipet addig a mobilomon az unokájának?

– Jó, de aztán semmi felkavarót! Kakaót kérnek?

– Gépi?

– Nem.

– Köszönöm, nem – feleli Horn, Favreau viszont elfogadja a kínálást, elvégre saját főzőműsort vezet a Netflixen.

– Csak animált állatok, hölgyem, de úgy néznek ki, mint az igaziak. Sőt, jobban! Ilyen élővilág már Afrikában sincs, pedig elég sokat fotóztunk arrafelé, aztán beraktuk az anyagot egy virtuális valóság-szimulátorba.

– Wow! – élénkül fel az eddig némileg megszeppent unoka.

– Ugye? – kacsint rá Favreau. – Nézd, na milyen? Most nézd meg azt, ami a tévében megy. Na, melyik tetszik jobban?

Az unoka bizonytalanul pillantgat a nagyanyjára, aki egy pár gőzölgő bögrével tér vissza.

– Ez szebb – mutat a rendező mobilján futó felvételre.

– Szebb, szebb – csóválja a fejét a nagymama Favreau válla felett áttekintve. – Ki mondja meg, mi a szép? Nagyapádnak én is szép vagyok. Aztán meg nem lehet az almát a körtével összehasonlítani.

Itt már Alan Horn is szót kér.

– Értem én, de George Lucas sem volt készen a Csillagok háborújával 1977-ben. Hiányzott belőle Jabba, a hutt, meg egy halom kulcsjelenet, amikben kompjúter-renderelt földönkívüliek lepik el a vásznat. Az a film, az ő szavaival, félkész volt…

– Mit akar itt a Csillagok háborújával? – kap a szívéhez nagymama, mert még mindig élénken él benne az emlék, ahogy a csepeli autósmozi vásznán a lézerkardok először egymásnak csattantak. – Azt is újra akarják forgatni?

Horn már bánja, hogy nem kért mégis egy bögre valamit, amibe ilyenkor beletemetkezhet. Elkéri hát a kollégájáét, és olyan hosszan kortyol bele, amennyire csak lehetséges. Jon Favreau próbálja menteni a helyzetet.

– Alan csak azt akarja mondani, hogy az alkotónak joga van eljuttatni a filmjét egy új közönséghez…

– Miféle új közönséghez? Milyen filmjét? Ott a film, tessék – teszi csípőre a kezét nagymama. – Ne mondja nekem, hogy hirtelen hiánycikk lett a piacon. Minek kellett újra leforgatni ugyanazt?

– Kérem, kérem – emeli fel a kezét engesztelően a rendező, és közben elteszi a mobilját. – Ez nem ugyanaz a film. Igaz, hogy nagyon közeli rokona az eredetinek, de sok helyen belenyúltunk…

A nyugdíjas azonban nem tágít, megtanult mesterszinten vitatkozni, amikor a nagybanira járt ki zöldséget árulni. Támadó alakzatba ráncolja a szemöldökét.

– Szóval akkor nem beszélnek benne az állatok?

– De, beszélnek…

– És nincs benne éneklés?

– Már hogyne lenne!

– Netán azt akarja mondani, hogy meg kellett változtatni a film vizuális stílusát?

Favreau végre úgy érzi, fogást talált az öregasszonyon. Lelkesen ugrik fel a fotelből.

– Igen! Jó fél órával hosszabb lett ez a film, mint az eredeti! De közben sokkal pörgősebbek a jelenetek. És a látvány.. a látvány szemkápráztató!

– Ne jöjjön itt nekem megint a látvánnyal, hallja! – ripakodik rá türelmét vesztve a nagymama. – Persze, hogy nem lehetett a rajzfilmet egy az egyben átültetni! Kutyából nem lesz szalonna! Ugyanazok a vizuális gegek nem működnek a fotórealisztikus animációnál! Mit gondol, most jöttem le a falvédőről? Menjenek innen, hagyják a gyereket békén! Majd én megnézem vele Az oroszlánkirályt.

– Igazán nagyon kedves, köszönjük a kakaót – ugrik fel Horn, és máris az ajtónál terem. Favreau azért még tiltakozik, miközben a stúdióvezető után taszigálják.

– De az üzenet… az üzenet sokkal hangsúlyosabb! Egy jó király azt nézi, mit adhat, nem azt, mit vehet el…

– Gyönyörű végszó. Viszont látásra!

– És A dzsungel könyve? Világsiker! Kasszát robbantott! A nézők ezt is látni akarják majd… három év munkája…!

– Ezzel nyugtatgassa csak a főnökét. Ajánlom magamat!

Azzal az ajtó becsapódik a döbbent páros háta mögött. Nagymama egészen felhúzta magát, visszavonul hát a konyhába egy kis snapszért, amit csak ilyen idegállapotban enged meg magának. „Még, hogy a film a Disney-é. El a kezekkel a klasszikusokról. Mi jön legközelebb, Kis hableány remake?” Keresztet vet, felemeli az unokáját, és az ölébe ülteti. Mire a szalag visszateker az elejére, már nem zakatol olyan eszeveszetten a szíve.

– Na, milyen állat az ott? – kérdezi a gyermeket okítólag, amikor feltűnik a képernyőn az első rajzolt orrszarvú. Az apja is ugyanígy tanulta meg.