Főkép

A regény főszereplője Lantos Mari, egy zsidó származású fiatal lány. Nem volt könnyű gyerekkora, mivel folyton betegeskedő, paranoiás anyja állandó zsarnokoskodása és apja hallgatagsága mellett nőtt fel a Ferencváros egy szegények lakta, „ecetudvarként” emlegetett részében. Eredetileg nem volt ez szegénynegyed, hisz itt volt a Ferencvárosi Lovarda, melynek első tulajdonosa sok ecetfát ültetett ide 1920-ban. Azonban amikor csődbe ment, a korábbi istállókból szükséglakások kerültek kialakításra, az udvarban pedig csak egyetlen árva ecetfát hagytak meg – és a korábban díszfaként ültetett ecetfa immár a szegények által lakott budapesti bérházak udvarának szimbólumává vált.

 

Lantos Mari egy komfort nélküli, szűkös lakásban élt itt szüleivel, akik valami furcsa, betegesen zárt világot, borús és kellemetlen hangulatot teremtettek. Közös udvar és közös vécé, mindenhová belátó és sokszor mindenbe beleszóló szomszédokkal, és a a lány által reggelente a lakástól a vécéig megtett negyvenhárom súlyos és szégyenteljes lépéssel az anyja éjjeliedényével....

 

Mari nagyon szeretne beszélgetni az apjával, őszintén, mindenről, a család múltjáról, Lantosné betegségéről és viselkedéséről, de a férfi még a saját lányával is képtelen szóba elegyedni a „sorsfeladataként kapott” felesége mellett – olyannyira, hogy akkor sem áll Mari mellé, amikor az asszony gyakorlatilag elüldözi (vagy inkább elüldözteti?) Marit a lakásból. A költözés egyet jelent Mari számára a szülői házzal való teljes szakítással. Fájó ez a lánynak, de egyben reményekkel teli is, mert úgy gondolja, most végre egy szebb, jobb élet kezdődhet számára. Azonban azt tapasztalja, hogy az előítéletek mindenhol utolérik, bármerre is sodorja a szél, sőt a párkapcsolatában is szembesülnie kell ezzel.

 

Nagyon szépen jeleníti meg Kálmán Mari a főszereplő küzdelmeit, ahogyan a fiatal nő a lelkében és tetteiben is próbál szembeszállni az előítéletekkel, főleg a párkapcsolata megmentésének érdekében. A csalódást, a kudarcot is igen szívbemarkolóan érzékelteti a szerző, szinte süt a sorok közül, hogy Lantos Mari mindennapjait mennyire megkeseríti a megkülönböztetés és az ezzel szemben vívott harca. Az apjával való meghitt és szeretetteljes beszélgetés továbbra is csak vágy marad, és a valósággá válása ennek egy idő után már visszafordíthatatlanul ellehetetlenül. Számomra az apa karakterének megformálása is lenyűgöző, szerintem a mások által „papucsférjnek” gondolt férfi valós lelkivilágát, életfelfogását, szótlanságának és a sorsába való beletörődésének okát és ennek lelki folyamatait is igen szépen érzékelteti az írónő, miközben azon töprenghetünk továbbra is, hogy „de legalább akkor miért nem állt a lánya mellé amikor a lakásból való elüldözésére került sor?”, és erre a kérdésünkre vagy megtaláljuk a választ, vagy nem... Mindeközben egy-egy esemény, visszaemlékezés kapcsán megismerhetjük a rokonság tagjait is – érdekes karakterek, átlagos és furcsa emberek elevenednek meg a kisregényben.

 

Amikor a fiatal nő az egyik budapesti szállodában manikűrösként keresi a kenyérre, albérletre és a tanulmányai finanszírozására valót, találkozik gyerekkori barátnőjével, aki éppen dúsgazdag asszonyként szállt meg ott, és aki egyből meg is hívja őt izraeli otthonába. Mari némi töprengés után el is utazik, úgy gondolja, ott fogja megtalálni mindazt, amit keres, és az az a hely, ahová ő valójában tartozik. Azonban Izraelben sem találja a helyét, ott is érik csalódások, és idegennek érzi magát, kiderül, hogy szinte semmi nem az, aminek látszik vagy aminek korábban hitte. Úgy dönt, visszatér Magyarországra, mert az egyetlen jó megoldás csakis az lehet, hogy szembenézzen az előítéletekkel, és folytassa önmaga és a számára kijelölt út keresését.

 

A Taliygás Irma és az Ürdög című mű egészében érzékelhető, számomra nagyon szimpatikus „népmeseszerű” stílus az Ecetudvar első részeiben helyenként visszatér, és ezzel könnyedebbnek tűnik az egyébként igen nehéz téma. Az izraeli résznél, illetve a történet végéhez közeledve már másféle megfogalmazást használ a szerző, nyilván nem véletlenül, talán ezzel is kiemelve a mondandót. Egy pillanatra sem lankadhat az olvasó figyelme, ugyanis bizonyos részeknél nagyon is kell figyelni, hogy az éppen olvasott mondatot melyik szereplő, hol, mikor, kinek mondja, illetve kiről is van szó.

 

Kálmán Mari ezzel a művével is bizonyította, hogy a sorok közé némi fanyar humort, iróniát csempészve képes komoly témát, igen nehéz emberi sorsokat, küzdelmeket és vívódásokat is bemutatni, úgy, hogy végig érdekes és elgondolkodtató legyen az olvasmány.