Valeria Luiselli: Elveszett gyerekek archívuma

Mivel elmondható, hogy a mexikói származású Valeria Luiselli az utóbbi évek egyik legfelkapottabb írósztárja – világszerte sikeresek a könyvei, foglalkoznak vele a kritikusok, gyakran jelenik meg a sajtóban, és rendszerint ott szerepel az év végi toplistákon is az Egyesült Államokban –, kimondottan jó hír, hogy az első angolul írt regénye, az Elveszett gyerekek archívuma az eredeti megjelenés után alig egy évvel elérhető magyarul is, mégpedig Mesterházi Mónika szokott színvonalú fordításában.

Bevallom, hogy csak a címet és a fülszöveget olvasva először arra gondoltam, hogy ez a könyv főleg az USA-t érintő migránsválságról fog szólni, de tévedtem, a témái és a mondanivalója sokkal többrétegű ennél.

A szöveget egy koraharmincas, nem amerikai származású nő narrációja indítja, aki férjével és két nem közös (előző házasságaikban született) gyerekükkel egy több ezer kilométeres útnak indul, hogy egymástól jócskán elhidegülve mindketten saját kutatási projektjüknek szenteljék magukat. A nő az idegenrendészeti őrizetben lévő, kísérő nélkül, illegálisan érkezett gyerekek kérdésének, a férfi pedig az utolsó apacsok (Geronimo és társai) már alig fellelhető nyomainak.

Maga a történet (amennyiben beszélhetünk itt valódi értelemben vett történetről) nagyon komótosan és ráérősen indul. Ugyanakkor ez pontosan azt szolgálja, hogy szép lassan megismerjük ezt a nőt, aki mindent megtenne a gyerekéért / gyerekeiért (?), aki követi a hagyományosan erősen baloldalinak számító New York-i értelmiség gondolkodását (csak bioszójatejet iszik, csak olyan főnöknek dolgozik, aki nem „fasiszta”, és olyan dolgokon aggódik, hogy ne kössék gúzsba az elméjét a „fehér ember gondolkodási kategóriái”), és aki egész addigi életében ugyanazon a területen – különféle dokumentarista munkák készítésén – dolgozott.

Ez utóbbinak köszönhető, hogy az egész mű hangvétele kimondottan steril, tárgyilagos, távolságtartó és meglepően személytelen (például a saját gyerekeikre is mint a fiúra és a lányra hivatkozik), és tényleg olyanok ezek a jobbára egy-két oldalas fejezetek, mintha egy kívülállóról szóló feljegyzést olvasnánk.

Maga az utazás is realista módon ábrázolt, az idő lassan telik, a narrátor többnyire sztoikus nyugalommal írja le a New York Citytől Arizonáig tartó autózás során érintett városokat, vidékeket, eseményeket. Ám persze közben ugyanebben a stílusban és ugyanebből a szemszögből figyeli saját házasságát és a gyerekekkel való viszonyukat is, illetve a beszélgetéseik közben egyszerre körvonalazódik és mosódik össze az őket érdeklő két téma: a bevándorló gyerekek és a mára már jobbára eltűnt indiánok sorsa.

Bár engem igazán ez a steril, távolságtartó narráció és a lassúság sem nyert meg igazán, de amivel komolyabb averzióm akadt, az az egész kötet során meglévő és alig ellensúlyozott ideológiai alapú kinyilatkoztatások és csúsztatások sora. Csak hogy néhány példát említsek: amikor a lány kérdezi az apját, hogy mit jelent a Gonosz (így, nagybetűs értelemben), a válasz az, hogy Gonosz a republikánus cowboy. Vagy amikor a férfi mesél az indiánok és telepesek közötti háborúkról, olyan kijelentéseket tesz, hogy az indiánok csak igaz és jogos visszavágási szándékból alkalmaztak erőszakot az újonnan érkezettekkel szemben, sőt, az általuk elrabolt fehér gyerekek (akiknek ugye előbb megölték a szüleit) még jobbára boldogok is voltak, hogy az indiánok közé kerülhettek, mert így sokkal szebb és tartalmasabb életük lehetett… Persze el lehetne ezt intézni azzal, hogy ezek a magyarázatok gyerekeknek szólnak, de bármiféle érdemi ellenpontozás híján számomra ezek a kijelentések nagyon a levegőben lógnak, és jelentősen torzítják, gyengítik a mondanivalót. És van még belőlük jócskán.

Azt hiszem, érezhető, hogy nem lettem Luiselli lelkes híve, de ettől függetlenül, aki szeretne a migránskérdésről, az indiánok történelméről vagy egy széthullóban lévő kapcsolat / család irodalmi allúziókkal és vendégszövegekkel gazdagon megspékelt sorsáról olvasni egy történetet, amit ráadásul kétszer, két narrátor által is megismerhet (a könyv második felében ugyanis a kisfiú az elbeszélő, akinek szubjektív szűrőjén természetesen másként és máshogy jelennek meg ugyanazok az események, mint a felnőttében), az nyugodtan vágjon bele az Elveszett gyerekek archívumába.