Lucia Berlin: Este a paradicsomban

Néhány éve szó szerint a semmiből jött kedvenc lett számomra az a Lucia Berlin, aki, bár életében folyamatosan publikált – többek között az irodalmi Nobel-díjas Saul Bellow támogatásával és annak lapjában is –, de világszerte ismertté csak a halála után jó egy évtizeddel válhatott.

Ha nem lett volna ez az egyöntetűen pozitív kritikai visszhangja a kötetnek, akkor talán kézbe sem veszem anno a Bejárónők kézikönyvét (számomra sem a cím, sem a téma nem volt túlságosan csalogató), és ha nem teszem, akkor egy hatalmas élménnyel lettem volna szegényebb. Hiszen Berlin mélységesen humanista szemléletű és realista hangvételű történetei a 20. századi novellairodalom legjobbjai közé tartoznak, ezt nehéz lenne vitatni.

Abban a kötetben a szerző úgy tudott mindvégig önazonos és leplezetlenül önéletrajzi lenni, hogy közben nem vált egy pillanatra sem unalmassá vagy önismétlővé, hála annak a ténynek, hogy saját életébe több átlagemberének is elegendő történés, lakóhely, foglalkozás, fordulat vagy éppen férj fért bele. Ráadásul úgy tudott sokszor fájó, húsba vágó témákról is írni, hogy a szöveg végkicsengése közben egy pillanatra sem válik sötétté és depresszívvé, ami megint csak üdítő kivétel a kortárs irodalomban.

Nagyjából ugyanez mondható el az új könyv, az Este a paradicsomban kapcsán is, bár azzal a kitétellel, hogy az írások itt talán már nem annyira egységesek, mint az előző kötetben, így egy picit kitűnnek belőle hullámhegyek és -völgyek, ám a nézőpont és a felépítés a régi. Ismét az írónő életét követjük nyomon, kislánykorától kezdve, felnőttségén át egészen középkorúságáig, és közben hol Mexikóban, hol Dél-Amerikában, hol az USA-ban járunk, a partnerek és férjek jönnek és mennek, a gyerekek megszületnek és felnőnek, hősnőnk számos krízisen megy át, és rengeteg, egymástól gyökeresen eltérő élethelyzetbe kerül, ám utánozhatatlanul pozitív személyisége révén mindent túlél.

Személyes kedvencem az „Andado – gótikus románc” volt, amelyben egy fiatal diáklány esik szerelembe egy módos chilei birtokossal, annak csodálatos birtokára tett látogatása során. Berlin úgy tud írni a varázslatos tájról, hogy az nem lesz giccses; úgy tud írni erről a szerelemről, hogy az nem lesz sem szirupos, sem polgárpukkasztó (a lány nagyon-nagyon fiatal); és úgy le tudja írni ezt a máshol már ezerszer olvasott történetet, mintha ez lenne az első ilyen az irodalomban. Hihetetlen könnyedséggel, eleganciával, egyszerűséggel és átérzéssel. De természetesen vannak még bőven érdekes és jól sikerült darabok a kötetben, amelyet a szerző fényképekkel gazdagon dokumentált memoárja zárja.

Bár nem állítom azt, hogy Berlin most másodikként kiadott műve is akkora hatással lett volna rám, mint az első, de az mindenképpen igaz, hogy ezeket a közérthetően megírt, realista és humanista hangvételű írásokat nagyon nehéz lenne nem szeretni és nem értékelni. Kíváncsi vagyok, hogy a Jelenkor Kiadó tartogat-e még a számunkra újabb köteteket az írónő hagyatékából – azt hiszem, igény bőven lenne rá.