Főkép

Tíz évvel amerikai megjelenése után tavaly másodszor is kiadták magyarul Jonathan Franzen grandiózus művét, a Szabadságot. 2010-ben komoly státusszal bíró angolszász lapok, mint a Time vagy az Independent üdvözölte a Javítások szerzőjének új, gigantikus opuszát úgy, mint Az Amerikai Nagyregényt. A Szabadság a maga 600 oldalnyi terjedelmével valóban nagyívű alkotás, még akkor is, ha Amerika története nem egyenlő a Jól Szituált Középnyugati Fehér Férfi történetével. Még csak az Indokolatlan Jólétben is Depresszióban Szenvedő Feleségének történetével sem. A narratíva középpontjában ugyanis a Minnesotában élő Patty Berglund házasságának és anyaságának mindennapjai állnak, de a regény rétegzettsége és univerzális mondanivalója több annál, hogy egyetlen személy (unatkozó feleség) lélektani- vagy családregénye legyen.


Bár gyakorta kerülnek elő benne dichotómiák, mint a fiatalok/idősek, republikánusok/demokraták, apák/fiúk egymáshoz való viszonya, de ennél tágabb szociológiai panorámát nem nyújt; nem ebből a regényből fogjuk megismerni az Egyesült Államok sokszínű kulturális eklekticizmusát. Érintőlegesen feltűnik a rasszizmus és a bevándorlás kérdése is egy indiai lány kapcsán, de mindvégig megmarad a jómódú fehér középosztály problémáinál.


Aprólékosan építkező, többszintű karakterépítés jellemzi, már-már 19. századi ráérősség. A főbb szereplők életkörülményeiről, szokásairól, kapcsolati hálójáról, minden jellemüket befolyásoló eseményről részletes képet kapunk, egészen a gyermekkortól kezdve. A szerző mindvégig egyes szám harmadik személyben mesél, érdekes megoldással még Patty Berglund naplóbetétei is harmadik személyben íródnak, ennek ellenére egy picit minden fejezetben váltogatja a fókuszt, ahhoz mérten, melyik mellékszereplőt helyezi előtérbe. Pattyhez fűződő viszonyuk által jól megismerhetjük szüleit, férjét, barátaikat, a gyerekeiket, és az ő benyomásaik alapján az asszony története is mindig egy kicsit más megvilágításba kerül.


Mindent megtudunk ezekről az emberekről: mit mondtak, tettek, gondoltak, és hogy látják őket különböző életszakaszaikban mások. Melyik könyvet olvassák, milyen zenét szeretnek. A szereplő által olvasott könyv mint identitásképző többször is megjelenik. Patty fia, Joey például, akinek legfőbb konfliktusa az anyjával a szomszéd lánnyal való nagyon korai szexuális kapcsolat kitudódása után mélyül el, a Vágy és vezeklést viszi magával a repülőre, amit a viszonyt szintén ellenző nővérétől kapott karácsonyra. Patty férje, Walter, aki már egyetemistaként is lelkes környezetvédő volt, a szüleivel való összezördülése után a család erdőszéli, tóparti kis házikójába menekül, hátizsákjában, néhány ruhadarab közé dobva viszi magával (mi mást?) a Walden egyik olcsó, papírkötésű kiadását. Walter legjobb barátja, a depresszióra hajlamos rocker, Richard Katz olyan posztmodern szerzőket olvas, mint Thomas Pynchon, sokadik szétesése pillanatában pedig Thomas Bernhardot.


És ott van persze az ominózus Háború és béke párhuzam, amely Franzen kapcsán számtalanszor felmerül, összehasonlítási és hivatkozási alapként. Bár Patty saját szerelmi háromszögére csodálkozik rá Tolsztoj olvasása közben, említeni Franzen műve kapcsán nem csak annyiban tudnám, hogy amiképpen a Háború és béke sem csupán egy Natasa Rosztova nevű fiatal orosz nemes kisasszony szerelmének és révbe érésének története a napóleoni idők eseményeibe ágyazva, ugyanúgy a Szabadság sem csak egy házasságában vergődő emberpár életének bemutatása a kétezres évek Amerikájában.


A Tolsztoj párhuzam véleményem szerint azért is helytálló, mert oeuvre-jében a szabadság központi kérdés. Naplójegyzeteiben is elmélkedett róla, hisz személyes életében is folyamatos töprengés elé állította. A jobbágyai felszabadítására tett reformkísérletekben vagy fojtogató házasságának igájából való szabadulási törekvéseinek hátterében a szabadságnak a boldogsággal való egyenes arányosságáról vallott meggyőződése állt. Az Anna Karenina motorja egyértelműen a társadalmi normák nyomása alóli megszabadulás vágya (freedom és liberty, ugye; még akkor is, ha itt főleg morális értelemben veendő), valamint a másiknak kiszolgáltatott ember (szerelmi) rabságának a gyötrelmességét és kiszolgáltatottságát jeleníti meg.


Ezen írás terjedelmi korlátait jelentősen meghaladná annak részletes kifejtése, hogy a Háború és békében milyen további szabadságtézisek ütköztetését figyelhetjük meg, illetve az, hogy Tolsztoj szabadságfelfogása mennyiben tér el a miénktől. Ha hiszik, ha nem, az Ambrozovics-féle fordításban kereken 600-szor fordul elő a „szabad” szó, ami persze megtévesztő, hisz ebbe beletartoznak a „szabad utat ad”, „Moszkva fölszabadulása”, a „szabadságlevél”, a „szabadkőművesség” stb. kifejezések is. Mindazonáltal Tolsztoj nemcsak az Epilógusban értekezik róla hosszan a történelmi szükségszerűség párhuzamaként, de a műben Sándor cár, Napóleon és Kutuzov alakja is megjelenít egy-egy szabadságeszményt, ahogy a főbb szereplők választásai és cselekedeti is különböző szabadságértelmezések mentén definiálhatók. Szonja visszaadja Nyikolaj szabadságát, amikor feloldozza házassági ígérete alól. Marja egy pillanatra pironkodva elmélázik jövendő szabadságának lehetőségén apja halálos ágyánál. Natasa változásai, választásai... a sort bőven folytathatnánk.


A leghosszabban Pierre Bezuhov gondolkodik a kérdésről, ami azért is figyelemre méltó, mert Pierre a Háború és béke egyik legszerethetőbb, nyíltszívű és sokat töprengő karaktere, aki leginkább alkalmas arra, hogy egyszersmint az író szócsöve is legyen. Moszkvában egy hónapra francia fogságba esik, amelynek zord viszonyai közt, döntési lehetőségeitől látszólag teljesen megfosztottan élete sorsfordító felismerését teszi „a külső körülményektől teljesen független belső szabadság” distinkcióját. (Nem véletlen, ha erről eszünkbe jut Viktor E. Frankl, a neves bécsi pszichoterapeuta, aki szintén fogolyként, a nácik haláltáboraiban töltött három éve alatt szerzett tapasztalataiból építkezve szintetizálta tézisét az ember minden körülménytől független, belső szabadságáról.)


Tolsztoj ezt adja Pierre szájába: „Rájött, hogy éppen úgy, a mint nincs a világon olyan helyzet, a melyben az ember teljesen szabad és boldog lehetne, éppen úgy olyan helyzet sincsen, a melyben boldogtalan volna és minden szabadságától meg volna fosztva. Rájött, hogy a szenvedésnek és a szabadságnak is meg van a maga határa, és hogy ez a határ meglehetősen szűk; hogy az az ember, a ki a miatt szenved, hogy rózsákból vetett ágyán felpöndörödött egy rózsaszirom, éppen úgy szenved, mint most ő, a ki a puszta, nyirkos földön alszik s mialatt az egyik oldalát melengeti, a másikon fázik; hogy akkor, a mikor felhúzta szűk, báli harisnyáit, éppen úgy szenvedett, mint most, a mikor már teljesen mezitláb járt (a czipő már rég lerongyolódott a lábáról) s tele voltak a lábai fekélyekkel. Rájött, hogy akkor, a mikor, mint ő hitte, a maga akaratából elvette a feleségét, semmivel se volt szabadabb, mint most, a mikor bezárták őt éjszakára egy istállóba.” ( Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Háború és béke, Harmadik rész, 12)


Pierre is a fogságban tapasztalhatta meg ezt az embertől soha el nem vehető, teljes belső szabadságot, és ennek a felismerésnek a hatására volt képes változni, változtatni korábbi életfelfogásán. Jellemfejlődése az esetlen és nehézkes, helyét nem találó fiútól a felelős, boldog, büszke családapáig vezet. Tolsztojhoz hasonlóan Franzen szereplői is változnak, alakulnak, ahogyan Bezuhovhoz hasonlóan keresik az igazságot, a szabadságot, a boldogságot. „Hogyan kellene hát élni?” – teszi fel a kérdést önnönmagának a csapdában vergődő Walter, aki szintén tépelődő és moralizáló figura. Már egészen fiatalon társadalmi kérdések foglalkoztatják, elválaszthatatlan barátjául mégis egy lázadó, a mindenkori rendszereknek arcába nevető, szemtelen rockert választ.


A két eltérő férfi karaktere közt vergődik Patty. Az előrelátó, jellemes, megbízható Walterrel való kiszámítható házasság vagy a felforgató és szenvedélyesen csapongó Richard, és a velük választott életforma között. „Okosan élj a szabadsággal” – olvassa kétségbeesetten a főiskola falán az 1920-as végzősök bölcs szavait, de hiába a nagy szabadság, a korlátlannak tetsző lehetőségek és életformák arzenálja, önmagától képtelen választani és döntésre jutni. Erről eszünkbe juthat egy újabb tolsztoji hős, Ivan Iljics, aki túlságosan későn, csak a halálos ágyán eszmél rá, mennyire nem tudott okosan élni a szabadsággal, hisz rosszul sáfárkodott a rá szabott idővel. Bár Patty Berglund nem fecsérli méltatlanokra az életét, hisz imádott gyerekei nevelésén fáradozik, amit sosem bán meg, ugyanakkor folyamatos önsajnálatban tobzódik házassága 25 éve alatt, ahelyett, hogy valami értelmes célt találna és tevékenyebb életbe fogna.


„A szabadság egyszersmind a hülyeség szabadsága is” – jelenti ki a kőkemény igazságot a gondolat- és szólásszabadság okán az egyik szereplő. Jogunkban áll hülyeségeket gondolni, mondani és csinálni is, és az is jogunkban áll, hogy elfecséreljük az életet.


A regény „legszabadabb” karaktere minden kétséget kizáróan Walter fivére, a hajléktalan Mitch. A könyv csúcspontja kettejük alkonyi találkozása a Peter-tó partján, bátyja nyári táborhelyén. Mitch elszakított minden köteléket, ami a társadalomhoz kötötte. Munkája nincs, és egy mocskos sátorban alszik a csillagos ég alatt, eszi a halat, amit kifog, többségében részeg, de ha tud magáról, akkor vidám és elégedett. Rég belátta már, hogy ő csak magáról képes gondoskodni, de szerencsére mindháromszor jó asszonyt választott, úgyhogy szükségtelen aggódnia hátrahagyott négy gyermekéért… „Szabad ember vagy” – mondja bátyja szutykos, alkoholtól püffedt arcába nézve Walter, és hálát ad saját, kaotikusságában is boldog, áldott életéért.


És ezzel el is érkeztünk ahhoz a másik univerzáléhoz, amely a szabadság mellett mindvégig ott világít a narratívum mögöttes terében, mint valami halványkék fényreklám. Ez pedig a felelősség kérdése.


Ahogyan Mitch a kötöttségektől mentes, abszolút szabadság megtestesülése, úgy az abszolút felelőtlenség megjelenítése is, de azért megtévesztő volna őt és Waltert egy amplitúdó két csúcsértékének tekinteni. Ugyanakkor a szeretteinkért érzett felelősség, mint a szabadság határa vagy kerete, felbukkan Richard alakja kapcsán is. Ő a sodródó, betagozódni képtelen szabadságkereső, aki nem tud megállapodni egyetlen nő mellett sem, mégis vágyakozva tekint barátai stabil házasságára. Sikerei csúcsára érve sem tudja megemberelni magát az önzőségben, még saját zenésztársaiért sem képes felelősséget vállalni. Ekkor szabadabb, mint valaha, és olyan boldogtalan, hogy nem sok választja el az öngyilkosságtól. Vele szemben Walter a schweitzeri eszmény megtestesítője, amely a végtelenségig kiszélesített felelősségben nyilvánul meg minden élő iránt. Walter ugyanis amellett, hogy példás férj, önzetlen barát, lelkiismeretes munkaerő, valódi környezetvédő is. Mégpedig a radikálisabb fajtából.


Franzen őt használja személyes érdeklődésének, zöld nézőpontjának és politikatudományi elképzeléseinek kifejtésére, ez azonban nem tűnik kimódoltnak vagy kényszerűnek, mert szervesen beépül a történet szövetébe. Richard és Walter, a két forradalmárlelkű egyetemista vitái Waltert, aki már ifjú jogászként is rajongott a Római Klub ténykedéséért, egyenesen vezette el vérmes természetvédőként a nagy projekt felé. Ez pedig nem más, mint Észak-Amerika leggyorsabban fogyatkozó énekesmadarának, a kék poszátának a megóvása. Költőhelyének és életterének veszélyeztetése köré csoportosított eszmecserékben és a megmentésére tett kísérletben jut tetőpontjára ez a környezetvédelmi szál, amely végül Walter szívügye lesz. Walter ugyanis nem áll meg ott, hogy társaságban látványosan aggódik az esőerdőkért, ágál a szabadpiac ellen és néha biciklivel jár munkába. Grandiózus tetteket kíván véghez vinni, amikor nagyívű víziójának valóra váltásán dolgozik, egy tudományos igénnyel kialakított ökológiai rezervátum életre hívásán – kerül, amibe kerül.


A problémák eredője Walter Berglund szemében ugyanis nem kisebb fajsúlyú kérdés, mint a túlnépesedés. Túlságosan sok ember él a bolygón, gyakorlatilag kiszorítjuk az állatokat életterük elfoglalásával és elszennyezésével. Minél több ember születik, annál több földterület kell az iparosított mezőgazdasági termelés és a pazarló területigényű lakhatás céljaira. Ez az elképzelés válik zavarba ejtő módon vesszőparipájává az amúgy kétgyermekes családapának, és nem is nagyon tudja feloldani az erkölcsi dilemmát, ami többek közt a saját, törvényszerű és vágyott szaporodása, valamint mások felelőtlen és káros szaporodása között feszül…


Tolsztoj szabadságértelmezése száz évvel korábbi, így a felelősség kérdése nála még jóval kevésbé hangsúlyos, noha többször is megjelenik. Marja úgy érzi, felelős az apjáért, gondoskodnia kell róla és nem hagyhatja el, még akkor sem, ha emiatt lemondásokra kényszerül és csorbul a szabadsága. Nyikolaj felelősséget vállalt a Szonjának tett ígérettel, úgy érzi, nem bújhat ki a kötöttség alól, akkor sem, ha szíve másfelé húzza. Itt a szabadság a fátum, a végzet, a szükségszerűség keretein belül értelmeződik (Istenről már Tolsztoj sem beszél), és ez mintha kissé tompítaná az ember egyéni felelősségét. Franzennél azonban már fel sem merül, hogy az emberen kívül bárki mást terhelne felelősség.


Sőt, annyira kiszélesíti az emberi felelősség határát, hogy az végül a szabadság korlátjává válik, az ember szabadságáé más fajokkal, akár egy madárral szemben is. A paradigmaváltás tehát elkerülhetetlen, amikor a fenntartható fejlődéssel szemben a nemnövekedést promotálja. Walter történetszála egy félig öntudatlan, Trainspottingot idéző (Válaszd az életet!) kirohanásban éri el csúcspontját, ami elképesztő fricska a középosztály tényleges szabadságáról, amely a fogyasztói társadalom végtelen lehetőségével kecsegtetve repít minket a biztos pusztulásba. Végtelen lehetőségek egy véges bolygón, avagy tényleg azt képzeljük, hogy a szabadságnak nincsenek határai, fokozatai és nem jár semmiféle felelősséggel?


Ahogy már érintettem, a regény nem egy teljességre törekvő társadalmi tabló, de korrajzként, kapitalizmus- és liberalizmuskritikaként értelmezve a szintetizálás igényével lép fel, akárcsak realista nagyregényeiben Tolsztoj vagy Balzac. Jelenkori társadalmunk legégetőbb problémája radikális bioszféra-átalakításunk következményeinek kezelése. Franzen igyekezett is ezekből a problémákból minél többre felhívni a figyelmet, vagy legalább csak megemlíteni a regényben. A túlhalászattól kezdve az élelmiszerpazarláson és a bányászat mérgező, talajromboló tevékenységén át eljutunk a fragmentált településszerkezet, a savas esők és a talajba-levegőbe-vízbe juttatott mérgező kemikáliák miatt a fajok pusztulásáig, amelynek megállítása szerinte csak a nemnövekedés elvének legkövetkezetesebb alkalmazásával orvosolható valamelyest. Mindebben a problémahalmazban óriási szerepe van az Egyesült Államok túlfogyasztásának is, de nem kizárólagos oka, mint ahogy nem kizárólagos elszenvedője sem következményeinek; végletekig globalizált világunkban többek közt ezért sem mondhatjuk, hogy Franzen könyve „csak amerikai” regény.


Egyetemes érvényűsége a történet tekintetében ezen a globális sorsközösségen alapul, stiláris értelemben pedig azon, hogy közérthetően és bárki számára befogadhatóan hívja fel a figyelmet ezekre a problémákra, miközben mindvégig képes megmaradni annak, ami. Egy érdeklődést fenntartó, izgalmas, többrétegű regénynek, amely, a fentiek miatt megkockáztatom, eleddig a 21. század egyik legfontosabb regénye.