Főkép

2019-ben jelent meg hazánkban a brit Julia Boyd többéves, szisztematikus kutatásra épülő munkája, a Travelleres in the Third Reich. Provokatív és figyelemfelkeltőnek szánt címmel adták ki magyarul: Szörnyeteg vagy példakép? Korabeli utazók a nácik Németországáról. Azonban nem szabad, hogy megtévesszen bennünket ez a szerencsétlenül popularizáló címadás; a mű szakirodalomként és forrásanyagként is egyaránt jól használható történeti szakmunka, noha kétségkívül a gördülékenyen megírt, olvasmányos fajtából.


Hitlert, a hőzöngő neonácikat leszámítva, ma nem sokan tartják példaképnek, de a szörnyeteg megnevezés azért hisztérikusan cseng, és nem is találkozik a könyv valódi tartalmával. A 21 fejezetben ugyan több helyen is említtetik a Führer személye körül kialakult tömeghisztéria és az a hatás, amelyet keltett, ha megjelent egy rendezvényen, de ez a mű nem az ő megosztó személyiségéről szól, hanem arról, hogyan látták Németország helyzetét azok a külföldi utazók, akik a két háború között idelátogattak.


A kötet végén felsorolt levéltárak, könyvtárak jegyzéke arról tanúskodik, hogy a szerző főleg brit és amerikai forrásokra támaszkodott, noha akad a könyvben új-zélandi, kínai, norvég utazó levelezése, naplórészlete is. A merítés nyilván nem lehet teljes, és nem is törekszik erre; meg sem említi például P. G. Wodehouse személyét, pedig az angolszász szakirodalomban közismert és részletesen dokumentált viszonyulása a nácikhoz. Ennek ellenére több kiadatlan magánlevelezés, kevésbé ismert újságcikk mellett olyan népszerű művészek memoárjait is felhasználta, mint a Nobel-díjas Knut Hamsun, Samuel Beckett vagy Thomas Wolfe.


A megszólaltatott személyek kiválasztása tehát kissé önkényes, de az összetétel üdítően vegyes: egyetemisták, ösztöndíjasok, diplomaták, írók és zeneszerzők, hivatalos látogatásra érkező politikusok és nyaralgató háziasszonyok benyomásait egyaránt elénk tárja. A kötet végén közel hatvan oldalnyi, további kutatáshoz is jól használható függeléket találunk: bibliográfiát, lábjegyzeteket, név- és tárgymutatót, amelyben a személyek mellett a megemlített városokra is kereshetünk, illetve egy-egy rövid mondatban az utazók bemutatására is sor kerül. Ez utóbbi igazán hasznos, mert számtalan kevésbé ismert név több fejezetben is visszaköszön; alakjukat a névmutató segítségével könnyen feleleveníthetjük.


A mintegy 180 megszólaltatott személy közül többen éveket éltek és dolgoztak itt, mások csak egy pár hetes társasutazásra vagy épp nyelvtanulás céljából jöttek a birodalomba. A mű olvasmányosságának épp ez a sokszínűség az egyik alappillére, hisz mást érzékelt, máshová helyezte a fókuszt egy tizenhat éves, fiatal arisztokrata lány, aki gondtalan szünidejében lovaglással, evezéssel és hegyi kirándulásokkal múlatta az időt, mint a diplomatafeleség, aki fényűző vacsorapartijain a korszak neves gondolkodóit és meghatározó politikusait látva vendégül talán jobban mögé láthatott a korabeli társadalmat mozgató, több irányba ható tényezőknek. 


Mert nagyon fontos kiemelnünk, hogy itt nem visszaemlékezésekről van szó. Boyd arra volt kíváncsi, hogy mit láttak és mit értettek meg a Németországba érkező külföldiek (laikusok, akárha te vagy én) az aktuális politikai helyzetből: a nemzetiszocialista eszmék térnyerésének veszélyéből, a fokozódó antiszemitizmusból, akkor és ott. Egyszóval, mit fogott fel az átlagember (az ún. everyday people) abból, ami a szeme előtt zajlott, „az utólagos éleslátás előnye nélkül”.

 

Csak egy példa: nagyon nehéz elgondolni, olvasva a szemléletes beszámolókat, hogy intelligens, világlátott utazókat ne rettentett volna meg Goebbels agresszív, félelmet keltő propagandamutatványa, az összehangolt könyvégetés, amely Németország több mint harminc egyetemén zajlott 1933 tavaszán. A diákok fáklyás felvonulással, szép, rendezett sorokban, náci dalokat énekelve masíroztak be a városok főterére Königsbergben, Münchenben, Hannoverben, országszerte. Berlinben közel negyvenezren kísérték azt a 8 kilométernyi (!) teherautósort, amelyben az „elfajzott, németellenes” könyveket hozták megsemmisítésre, köztük Thomas Mann, Freud, Hemingway, Remarque, és persze zsidó szerzők munkáit.


Akadtak később tiltakozók, olyanok, akik hangzatos szólamokban, nyilvánosan elhatárolódtak ettől a barbárságtól, fájdalmasan kevesen pedig – akárcsak Toscanini – még a zsidó zenészek, művészek üldöztetése ellen is szót emeltek. A tény azonban az, hogy az efféle cselekedetek sem tartották vissza azt az évi több százezer (!) nyaralót attól, hogy továbbra is töretlen lelkesedéssel jöjjenek kirándulni, kerékpározgatni, fürdőzni az egyre inkább militarizálódó, zászlókkal, náci jelképekkel, uszító és gyűlöletkeltő plakátokkal teleaggatott német városokba. Az olyan óriási, látványos népünnepélyek, mint az évente megrendezésre kerülő Bayreuthi Ünnepi Játékok, az 1936-os olimpia vagy az oberammergaui passiójáték rengeteg turistát vonzott, dacára a Hitlerjugend öntudatosan masírozó barnaingeseinek és a sűrűsödő pogromoknak.


Vajon mitől maradt olyan elképesztően népszerű úti cél egészen a háború kirobbanásáig Németország?


A brit és amerikai turistákat – a franciákkal szemben – rendkívül barátságosan fogadták a németek, emiatt is nagyon szívesen utaztak ide üdülni. Az a gazdag kulturális hagyomány, amely a német irodalomban, festészetben, zenében és filozófiában öltött testet, az a felemelő természeti környezet, amely elbűvölte a külföldieket, az valami tartósabbat, a náci éra átmenetiségénél örökebbet, állandóbbat képviselt, ezért folyamatosan érkeztek a tanulók, egyetemisták is.


Julia Boyd diplomatafeleségként maga is éveket élt Bonnban, őt is elbűvölte a németek precizitása, kedvessége, vendégszeretete, a hatékonyság, amellyel csodálatos természeti adottságokkal rendelkező, virágzó tartományaikat működtetik. Ekkor fogalmazódott meg benne a könyv ötlete, azzal a nagyon naiv gondolatcsírával kezdődően, amely nem hagyta nyugodni; hogy ezek a fantasztikus emberek, ebben a páratlan környezetben, mégis hogy voltak képesek az első világháború nyomorából néhány év alatt felépíteni és „sikerre vinni” ezen a visszataszító és embertelen ideológián épülő birodalmukat Európa közepén?

 

Teljesen adekvát válaszokat ne várjanak a könyvtől; inkább a kérdésfeltevései az érdekesek. Ugyanakkor az egyik izgalmas, a jelenre is érvényes tanulsága, amelyet a szerző a sok ezer oldalnyi anyag áttanulmányozása után levont magának, az, hogy a legtöbben csakis azt voltak hajlandóak észrevenni az eseményekből, amit valóban látni is akartak...


Az emberek szinte mind valamiféle prekoncepcióval érkeztek az országba, és ezt az előre elgondolt Németország-képet vajmi kevéssé engedték a valóság által felülírni. Így lehetett az, hogy egyikük a csodás középkori épületeket, a dirndli-ruhás, facipős fiatalasszonyokat és a sörhabos-muskátlis kisvendéglőket éltette, míg egy másik a szabadság, a jazz, és még a homoszexualitást is toleráló, felvilágosult modernitás fellegváraként jellemezte ugyanazt a tartományt. 


A barbarizmus – főképp a Kristály-éjszaka után már – nem maradhatott észrevétlen; a legtöbb külföldit látszólag mégis hidegen hagyta, vagy mert maga is antiszemita volt, vagy épp kényelemből, megalkuvásból nézett félre. A felhasznált források mindenesetre azt mutatják, hogy a nácik által marginalizált csoportok, az üldözöttek, a zsidók a turisták szempontjából valahogy nem „látszottak”. Gyakorlatilag alig említtetnek meg a naplókban, levelekben az őket ért atrocitások.


Meglepő olvasni ezt, ugyanakkor érdemes rávetítenünk a saját életünkre is a jelenséget. Tudjuk, hogy a náci birodalomban elképesztő erővel dübörgött a propaganda, elég, ha csak Leni Riefenstahl munkásságára gondolunk. De hihetjük-e, hogy a mi hírforrásaink objektívebbek és nem manipulálja őket semmiféle érdek? Vajon a ma embere már tudatosabb és kevésbé megvezethető, mint a harmincas évek állampolgárai? Mi mennyire látjuk pontosan, milyen irányba halad a világunk? Alfred Döblin, aki a harmincas évek Németországáról írta nagy klasszikusát, a Berlin, Alexanderplatz című regényt, fásult választ adna a kérdésre: „csak a vakság örök körforgása, minden marad a régiben”.


Én viszont remélem, ha egy emberöltő múlva valaki ír egy hasonló könyvet rólunk, abból az derül majd ki, a mi értékítéletünk kevésbé vitt tévútra. Jó lenne hinni, hogy legalább ebben nem tévedek…