Nina George: Kis francia bisztró

Nina George korábbi, magyarul is megjelent, Levendulaszoba című könyve nemzetközi sikert aratott, így sok olvasó, köztük én magam is nagyon vártam, hogy a szerző újabb műve is elérhető legyen magyarul.

A Kis francia bisztró főszereplője Marianne, aki hatvanévesen döbben rá igazán, hogy sosem volt boldog a férjével, életét kilátástalannak és kiüresedettnek, értelmetlennek látja. Egy párizsi utazás alkalmával eldönti, hogy ott lesz öngyilkos. Csakhogy mikor a Szajnába veti magát, valaki megmenti az életét. Kórházba szállítják, ahol meglát egy számára nagyon tetsző képet, amely egy szépséges kis halászfalut ábrázol. Elhatározza, hogy elutazik oda, és az első ott töltött nap végén, azon a gyönyörű helyen fejezi be földi életét. Úgy tűnik azonban, hogy a sorsnak más tervei vannak vele: Marianne a bretagne-i halászfaluban megismerkedik sok érdekes emberrel, olyanokkal, akik barátsággal és elfogadással tekintenek felé, és nem utolsósorban megismerkedik Yann-nal, a festővel. Ettől kezdve pedig egy új, másfajta élet lehetősége nyílik meg a nő számára.

Ám az út az öngyilkossági szándéktól a merőben más, remélhetőleg sokkal boldogabb életszakasz kezdetéig cseppet sem könnyed, hanem igencsak kanyargós és buktatókkal teli. A főszereplő számára a régi életétől való elszakadás sem megy zökkenőmentesen; vívódásokkal, lelkifurdalással, számtalan kérdéssel kikövezett az ösvény, amin halad a szebb jövő felé. Még azt is megkérdőjelezi, hogy van-e joga a boldogsághoz, ki lehet-e lépnie a hosszú évtizedek óta tartó, számára boldogtalan házasságából más módon, mint a halálba meneküléssel. Van-e lehetősége, van-e értelme egy hatvan év feletti nőnek a boldogságot keresni? Szerelmet lehet-e, szabad-e, érdemes-e remélni, vágyni ebben a korban?

Ahhoz, hogy egyáltalán elindulhasson Marianne a szebb jövő felé, először fel kell ismernie a házassága kudarcának részleteit, okait, és önismeretre is szert kell tennie. Reálisan kell látnia a férjét, saját magát és kettejük kapcsolatát. Számtalan kérdésre kell választ találnia, őszintén, mindenféle rózsaszín szemüveg nélkül. Mennyiben hibás a férje és mennyiben ő maga a házasságuk boldogtalanságában? Valóban mindketten üresnek ítélik meg a kapcsolatukat? Mit is jelent a boldogság, mindenki ugyanúgy fogalmazza meg a lényegét? Érdemes-e ennek a házasságnak a fennmaradásáért, jobbításáért küzdeni, vagy az már csak elkésett, kínzó és értelmetlen próbálkozás lenne?

„A boldogság az, amikor azt szeretjük, amire szükségünk van, szükségünk van arra, amit szeretünk.”

Mit tehetett volna Marianne, mit tett és mit mulasztott el megtenni azért, hogy házasságába életet leheljen? Kiállt-e magáért, és ha nem, akkor miért nem? Miért mondott le az álmairól, vágyairól, és volt-e értelme a lemondásnak?

„Nem tudom, hogy mi nők miért hisszük azt, hogy ha feláldozzuk vágyainkat, attól vonzóbbak leszünk a férfiak számára. Mi a fenét gondoltunk? Hogy az a nő, aki lemond a vágyairól, jobban megérdemli, hogy szeressék, mint az, aki követi a saját álmait?”

Bár ez a könyv a szépirodalmi művek közt a romantikusok közé tartozik, és valóban sok romantikus epizódot tartalmaz, természetesen helyet kap benne a szerelem is, de a regényben számtalan komoly problémát feszegető részletet is találhatunk, ha jól figyelünk. Olyan témákat érint, mint az öngyilkossági kísérlet, az elnyomó házasság (hiszen Marianne a házasságában nem egyenrangú félként jelenik meg, hanem a férje teljes mértékben uralkodik rajta), a társas magány, a halál, az idősödés, a válság és az újrakezdés. Mi a szerelem, mi a lényege és mit foglal magában; van általános definíciója, vagy ez is egyénenként eltérő?

„A szerelemben csak igen és nem létezik. Nincs helye a nem tudomnak, a talánnak, mert azok csupán álruhába bújt nemek.”

Hányféle módja van annak, hogy figyelembe vegye az ember a partnerét? Milyen módon fejezheti ki azt, hogy a párját egyenrangú félnek tekinti?

„Paul tudta, hogy ha egy férfi nem táncol egy nővel, az egyenértékű azzal, hogy nem veszi figyelembe a személyisége fontos részét, és a nő ezt a sértést soha nem tudja teljesen elfelejteni.”

Természetesen a főszereplőn kívül a mellékszereplők jellemébe, életébe is bepillantást nyerhetünk, és sok tekintetben érdekes, elgondolkodtató, tanulságos az ő élettörténetük is. Nina George olyan mondatokat ad regénye szereplőinek szájába, melyek nagyon is figyelemre méltóak. Például: „Egy nemes lélek ismertetőjegye az, hogy sohasem fordítja mások ellen a hibáikat.”

Bár merőben más a történet, mégis eszembe jutott a Kis francia bisztró című könyv olvasása közben Anne Tyler Óratánc című regénye. A párhuzam mindössze annyi, hogy mindkét mű főszereplőnője a hatvanas éveiben jár, és mindketten egy új, más, szebb, boldogabb élet kapujában találják magukat. Vajon belépnek azon a bizonyos kapun? Szerintem figyelemre méltó (és örvendetes) az, hogy születnek olyan regények is napjainkban, melyek főszereplői az idősödő korosztályhoz tartoznak, és történetük tanulságos, elgondolkodtató, ugyanakkor azt sugallja, hogy lehet, szabad a boldogságra, szebbre, jobbra törekedni a fiatalság elmúltával is.