Lars Saabye Christensen: Villantó

A norvég Lars Saabye Christensen Északi Tanács Irodalmi Díját is elnyerő művére, A féltestvérre már évek óta vadászok sikertelenül, így kapva kaptam az alkalmon, amikor megtudtam, hogy a skandináv szerző egy másik, közepesen vaskos regénye viszont még éppen karácsony előtt a boltok polcaira került a Gondolat Kiadó jóvoltából.

 

Ha belelapozunk a Villantóba, és főleg ha a fülszöveget is elolvassuk, rögtön látjuk, hogy ez egy három részből álló kötet, ám hogy az egyes részek, illetve az egész könyv miről is fog szólni, csak szép lassan világosodik meg előttünk.

 

Az első egység, a „Villantó” látszólag pofonegyszerű és sokat látott történetet ígér: egy hatvanhoz közeledő író emlékszik vissza gyermekkorának talán utolsó nyarára, amit egy kis norvég üdülőtelepen töltött hol édesanyja, hol nagynénjei felügyelete alatt, hogy közben azért megtapasztalja az első szerelmet és egy önzetlen barátságot is.

 

Sokszor, sok helyen olvashattunk már így induló sztorikat, de több tényező is kiemeli ezt a részt a hasonló coming of age elbeszélések közül. Az egyik a szerző stílusa (nemcsak Christensené, hanem a szöveget ugye elvileg létrehozó regénybeli íróé is), aki folyton az olvasó orra alá dörgöli, hogy itt tulajdonképpen egy visszaemlékezést, rekonstrukciót olvas, és természetesen ma már teljesen másként látja a dolgokat a felnőtt férfi, mint a gimnáziumba készülő kamasz. Viszont olyan – nem tudok rá jobb szót mondani – vállaltan túlpörgetett módon mutatja be a norvég ezt a gyermeki nézőpontot, ami egyszerre válik groteszkké és jó értelemben vetten nevetségessé. Csak hogy egy példát említsek: a többek között Chris, Chaplin, Funder és Blackie névre is hallgató srác, amikor a gyűlölt nagynénik vigyáznak rá (akiknek persze nincs jobb dolguk, mint folyton az ember nyomában szimatolni), nem négy nőt lát, hanem egyenesen húszat, és így, megsokszorozva is jelennek meg az amúgy eredendően realista hangvételű történetben. 

 

Aztán nemcsak a nézőpont furcsa, hanem maga a fiú is. Barátai alig akadnak, nem nagyon tud mit kezdeni a szabadidejével, legfőbb vágya, hogy a Holdra szállás napjáig megírja minden idők legnagyszerűbb versét – már a címe is megvan: Holdlemente –, és ezen kívül tele van olyan narcisztikus, önző vonásokkal, amelyekről elég sokáig nehéz eldöntenünk, hogy még pusztán a gyermekkorhoz kötődő, idővel kinőhető sajátosság, vagy esetleg egy jóval komolyabb probléma előjele. A srác egyszerűen nem tud semmit úgy értelmezni, hogy ne saját maga kerüljön az adott dolog középpontjába. Ez kóros vagy sem? Ki tudja?

 

Ezenkívül még mindenképpen kiemelném a fiú (és természetesen a későbbi felnőtt író) szubjektív szűrőjén keresztül megjelenő történések és karakterek furcsaságát. Itt minden pengeélen táncol a realitás, a paródia és a szatíra hármas határán, és azt is nehéz eldöntenünk, hogy például a folyton barátkozni akaró Iver Malt tényleg csak egy kissé szánni való lúzer (ahogy mindenki látja), vagy a földkerekség legönzetlenebb barátja; mint ahogy azt is nehéz megállapítanunk, hogy mi igaz a környékbeli tinédzserek által Iver bátyjáról terjesztett rémhírekkel kapcsolatban.

 

Maga a történetvezetés is egészen páratlan, váratlan és telitalálat. Jó pár meglepő húzás után az első történet végén Chrisnek nemcsak saját felelőtlenségének és kétszínűségének a következményeivel, de a lassan eljövő felnőttkor világával is szembe kell nézni… Lehet ezt még fokozni? Persze, hogy lehet!

 

A második rész a ’69-es Norvégiához képest időben és térben is óriási ugrás, hiszen a 21. századi Amerikában találjuk magunkat, és ha az első sztorira azt írtam, hogy több okból is kicsit furcsa, akkor a másodikra ez hatványozottan igaz.

 

Karmackban, az amerikai kisvárosban járunk, de valahogy azonnal érződik, hogy jóval a realitásokon kívül / túl. Az egész település olyan, mintha egy film díszletében nézelődnénk, és szinte látja az ember, hogy az épületekből csak az egydimenziós homlokzat van meg (az is maximum kartonból), itt minden és mindenki olyan, mintha egy tucat-mozifilmből szalajtották volna. Lássuk csak, van itt a Doktor, a Seriff meg a Lelkész, akiknek sürgősen kell egy Közvetítő, és erre a szerepre a három retardált közül a legkevésbé alkalmatlant, Frank Farellit választják (micsoda B-filmes név!), aki harmincöt éves, munkanélküli, és az anyjával, valamint a huszonkét éves aranyhalával lakik egy lepusztult sorházban a város szélén.

 

Az ő feladata lesz, hogy a különböző balesetek, halálesetek hírét elvigye a mit sem sejtő hozzátartozóknak, és nagyon úgy néz ki, hogy ebben a városkában szinte semmi sem történik a hihetetlen és szűnni nem akaró pechszérián kívül. Farelli gyakorlatilag nem tud úgy átmenni az utca túloldalára, hogy közben valaki ne vágja le véletlen a saját ujját, ne hajtson bele a folyóba, ne üsse el a vonat, vagy éppen ne loccsanjon szét a feje egy kocsmai verekedésben.

 

Hősünk ennek viszont kimondottan örül, mert úgy érzi, hogy ő a létező legtökéletesebb Közvetítő, és nála ezt a munkát senki sem tudná jobban végezni, meg különben is körülötte forog a világ, vagy legalábbis körülötte kéne, hogy forogjon. Ha az előző részben a fiatal Chrisről még viszonylag nehezen lehetett eldönteni, hogy a narcisztikussága és önzősége hová is vezethet, akkor itt már nem is lehet kérdésünk, Farelli egy gyakorló (lúzer) szociopata, de annak legalább kimondottan vicces. Ha már ennyi filmes párhuzamot írtam, akkor már azt is megjegyzem, hogy engem ez a fickó egy kicsit Sam Rockwell karakterére emlékeztetett a Három óriásplakát Ebbing határában című filmből.

 

Természetesen ez a rész is az előzőhöz hasonlóan egy látványos fináléba torkollik, ami átvezet a záró fejezetbe, újra a valóságba: a mindezeket kigondoló és éppen egy elmegyógyintézetben tengődő íróhoz…

 

A Villantó nemcsak az egyik legkülönösebb, de egyben az egyik legjobb regény is volt, amit az utóbbi időkben olvastam. Christensen valami egészen nyakatekert, ám tökéletesen működő és hamar megszokható nézőpontokat használ, és úgy csavarja meg a karaktereit és történéseit, mint csak kevesen, hogy aztán ezekben a különböző zsánerekben (felnövéstörténet, krimi paródia, szatíra, önvizsgálat, mélyfúrás a tudatalattiba) is működni képes szövegekben elmélkedjen a bennünk élő rosszról és a vele való szembenézés fontosságáról, a felelősségvállalásról és a felelősséghárításról, az örökre elszalasztott lehetőségek fájdalmáról, illetve a szeretet és a kötődés elengedhetetlen voltáról. A norvég engem nagyon meggyőzött, most már csak azt várom, hátha sikerül beszerezni A féltestvért is.