Főkép

Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hiszen még alig telt el néhány hét az idei évből, ennek ellenére már a második olyan regénybe botlottam, amelyről mindenféle túlzás nélkül azt mondhatom: igen, ez életem leglenyűgözőbb, legmaradandóbb olvasmányai közé tartozik. Pedig a szerző, Lars Saabye Christensen neve mindeddig nemcsak számomra, hanem szerte hazánkban is ismeretlen volt, annak ellenére, hogy már 40 éve jelennek meg folyamatosan próza- és verses kötetei, megannyi díjat tudhat magáénak, többek között az Északi Tanács Irodalmi Díját. Nagyon örülök, hogy a Gondolat Kiadó végre elhozta nekünk, és pont a már említett díjjal kitüntetett regényét választotta, hogy a magyar olvasók is megismerhessék végre.

 

A II. világháború befejezését követően kezdődő történet egy olyan családról szól, amely kezdetben „három anyából, két nagymamából, egy dédnagymamából, két lány- és egy fiúgyermekből áll.” Ez a beugratós meghatározás valójában csak három nőt és egy fiút takar. A legidősebb családtag a dán dédmama, az Öreg, a hajdani némafilmek sztárja, aki mára már csak az emlékeiből él. Fiatalkori szerelmének gyümölcse Boletta, aki sajnos sohasem ismerhette meg az apját, mert az még születése előtt odaveszett egy grönlandi expedíció során – csupán egy régi, féltve őrzött levél maradt meg utána, amit a családtagok időről-időre elővesznek, és olvasgatnak. A harmadik nő pedig Boletta lánya, Vera, akit húszévesen a szárítópadláson egy ismeretlen férfi megerőszakolt, ám egy részeges orvos miatt későn fedezték fel a terhességet, így megszülethetett Fred, a nem kívánt gyermek.

 

Ám az eseményeket mégsem Fred, hanem a Vera későbbi házasságából született Barnum Nilsen elbeszéléséből ismerhetjük meg, az ő forgatókönyvíróvá válásának lehetünk tanúi. Rögtön a regény elején elutazunk Barnummal a Berlini Filmfesztiválra (ahol egy szerződéskötés reményében a filmiparban befolyásos személyekkel tárgyal), később pedig egy filmforgatás szemlélői lehetünk (Knut Hamsun Éhség című könyvének filmadaptációja készül), ahol Barnum és a barátai statiszták – ennek hatására határozza el Barnum, hogy erősen önéletrajzi ihletésű forgatókönyvet ír. Mi, olvasók is megismerkedhetünk ezen írásával: A féltestvér tartalmazza a rövid, de annál megrázóbb művét, mellyel díjat is nyer a Norvég Filmvállalat forgatókönyvíró pályázatán. A regény egyik legértékesebb tulajdonságának a narrációt éreztem: a szerző nagyon hatásosan adja a fiú szájába a szavakat, megkapó és érzelemdús, ahogy vele együtt járjuk meg a fájdalmas, sérelmekkel, gátlásokkal teli gyermekkorából kivezető utat.

 

A családja ugyanis mintha képtelen lenne a boldogságra: a három nő nem tudja elengedni a múltban történt tragédiáit, pedig a jelenben kellene élniük, és a gyerekek életét jó irányba terelniük. Vera minden igyekezete ellenére időnként félrecsúsznak a dolgok, nem megbeszélik egymással, hanem mélyen elzárják magukba a problémáikat. Például amikor Barnumot az iskolában csúfolni kezdik, amiért túl alacsony, otthon ezt nem is említi, s elhatározta, hogy koplalni fog, „mert ha nem eszem semmit, akkor talán felfelé fogok nőni.” S mi sem bizonyítja jobban, hogy a családban nem mentek jól a dolgok, mint az, hogy az éhségsztrájknak ezt a különös formáját senki sem vette észre a családban mindaddig, míg a legyengült Barnum össze nem esik az iskolában.

 

De Barnum személyiségére, lelki fejlődésére és kapcsolataira a három generációnyi anya mellett bátyja iránymutatásai is nagy hatást tettek. A két féltestvér egymáshoz való viszonyában én egyfajta kettősséget láttam: Fred óvta, védte kisöccsét, de hiába ragaszkodtak egymáshoz, mégis szinte folyamatosan éreztem közöttük egyfajta feszültséget, melyet Fred dühöngő, a világgal, sorsával elégedetlen természete gerjesztett. Nem sikerült az ő karakterét kiismernem, a cselekedeteinek mozgatórugóit megértenem, kiszámíthatatlan, zsarnokoskodó és titokzatos volt. Többször viselkedett inkább afféle bandavezérként, mint fivérként (például a szobájukat két térfélre osztotta, Barnumnak megtiltotta, hogy átlépje a határt, s ha kért is Barnumtól valamit, az inkább parancsnak tűnt). Meggyőződésem, hogy nem csupán Barnumra, hanem az egész családra rányomta bélyegét Fred lázadó életvitele.

 

Mindenkinek mást jelent egy jó könyv: nekem többek között azt, ha már az első oldalaktól kezdve magához láncol, és nem ereszt; ha olyan hangon szól hozzám, ami eljut egészen a szívemig. A szeretetéhes Barnum olyan édes-szomorkásan, időnként megmosolyogtatóan naivan mesélt nekem, hogy hangulata minden rezdülését éreztem magamon. Szerettem ezt a titkokkal, hallgatással, várakozással teli történetet, mert a szálak kibogozása, a ki nem mondott dolgok megtalálása a sorok között plusz impulzussal gazdagította a regény egyébként sem mindennapi olvasmányélményét. Engem ugyanis Barnum „behúzott” magához a regénybe, már nem egy könyvet tartottam a kezemben, nem egy olvasó voltam, hanem résztvevő, Barnum árnyéka: ott voltam vele minden pillanatban, azt láttam, éreztem, amit ő, osztoztam vele örömében, bánatában, kétségeiben, mindenben. Mindez köszönhető annak a zsenialitásnak, amivel a szerző tökéletesen megkomponálta a művét, felsorakoztatta érzelmek, hangulatok egész repertoárját, s részletesen kidolgozta kiváló karaktereit. Még szerkezetében sem nevezhető egysíkúnak, hiszen előszeretettel használt előre és visszautalásokat is.

 

Bízom benne, hogy A féltestvér minél több olvasóhoz eljut, és a sikeres magyar fogadtatás következtében a hazai kiadók bátrabban tervezhetik majd a norvég író további műveinek megjelentetését, mert Lars Saabye Christensen olyan szerző, akire érdemes odafigyelnünk. Én minden bizonnyal rajta tartom a szemem…