Főkép

Az olasz Sergio Bonelli Kiadónak megvan az a jó szokása, hogy a legnépszerűbb hőseit időnként közös kalandokra küldi, így az olvasók egyszerre izgulhatnak és örömködhetnek az ilyen „egyet fizet, kettőt vihet” megoldásokon. A sor ezúttal egy kaland/fantasy crossoverrel gazdagodik, amikor Dragonero és Zagor találkozik a darkwoodi erdőben. Aki már olvasta korábbi írásaimat Ian tetteiről (ha nem, akkor erre találhatóak), annak nem kell bemutatnom a sárkányölőt. Zagornak eddig két kötete jelent meg magyarul az Anagram Comics gondozásában, róla annyit kell tudni, hogy 1961-ben jelent meg a nevét viselő első rész, és népszerűsége mit sem kopott az évtizedek során. A címben említett Darkwood az ő otthona, amit az alkotók Pennsylvania államban helyezték el, és elsősorban western sztorikban diadalmaskodik.

 

Arra mindenesetre rácsodálkoztam, hogy a Dragonero Legendák sorozat magyar kiadása az olasz második kötettel indít. A másik, ennél sokkal kellemesebb meglepetést az okozta, hogy ez a képregény színes, ugyanis természetesnek vettem, hogy fumettihez méltóan az alap sorozat fekete-fehér kivitelben jelenik meg, és bármennyire is furán hangzik, de beletelt pár oldalba, mire megszoktam, hogy az ég kék, a fák lombja zöld, és a többi apróság.

 

Miként az már az amerikai szuperhősös képregényekből kiderült, nem minden esetben sikerül úgy összehozni a bajnokcsapatot, hogy mindenki egyenrangúként szerepeljen a történetben, gyakran csak alárendelt szerep jut valamelyik félnek. Ezúttal úgy érzem, Stefano Vietti írónak az volt az elsődleges szempontja, hogy Ian és Gmor világát, környezetét mutassa be, Zagor és társa, Chico Felipe Cayetano Lopez Martinez y Gonzales csupán támogató szerepet kapott. Készséggel elismerem, a cselekmény egy része az előre megjósolt úton halad, túl sok meglepetés nem éri az olvasót, de ugyebár az alapsorozatra sem a túlzott eredetiség a jellemező (viszont a karakterek szerethetőek, és a világ jól kidolgozott, egyedi hangulattal bír). Ez nem azt jelenti, hogy a történet nem élvezetes vagy az egyik szereplő háttérbe szorul a másik javára. Egyszerűen a cselekmény egy, a Dragonero-univerzumból származó technokrata mesterkedéseinek leleplezésére irányul, és Ianék vannak az ő semlegesítéséhez szükséges információ/tudás birtokában, így általában ők mondják meg, mi legyen a következő lépés. A 128 oldalnyi terjedelem egyébként sem elegendő a karakterekben rejlő lehetőséget maradéktalan kiaknázására – ahhoz legalább 4-5 kötetre lenne szükség.

 

 

Úgy vélem, a grafika valahol a két sorozat (Dragonero és Zagor) között helyezkedik el, legalábbis itt kevésbé kidolgozottak a képek, mint a normál Dragoneroban. Ezt azonban jól ellensúlyozzák a színek, szóval panaszra nincs okom, az esőben őrködő szipolyok vagy a barlangi jelenetek nagyon jól sikerültek. Legfeljebb azon gondolkodhatnak el a szőrszálhasogató olvasók, hogy Myrva szeme milyen színű, mert az első oldalakon még kékesszürke, a végén meg már barna. Persze lehet, hogy csak a fényviszonyok különbözősége miatt van ez az eltérés.

 

Mivel a kötet lezárása nem zárja ki a folytatást, nem reménytelen, hogy ebben az életben még találkozunk ezzel az alkalmi társulással. Ami nem lenne rossz, mert a két főszereplő, Ian és Zagor számos hasonló tulajdonsággal rendelkezik, és jó lenne megnézni, mire mennének közösen egy bandaháborúban. A Kalandok Darkwoodban című történet sikeresen túllép a kezdeti idegenkedésen, és erre is igaz a Casablanca film zárómondata: „Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship.”