Hermann Ildi: Hiányzó történetek – New York-i magyar zsidók történetei

„Botok és kövek eltörhetik csontomat, de a szavak nem fájnak” – szól az angol gyermekmondóka, de legkésőbb felnőtt fejjel rá kell döbbenjünk, hogy ez egyáltalán nincs így. A szavak bántó ereje leginkább a telefonkönyvvel történő püföléshez hasonlatos: külsérelmi nyomot ugyan nem hagy, ám az áldozat mélyen, a bőre alatt nagyon is megszenvedi azokat. És míg a telefonkönyveket mostanra meghaladta (vallatószobák mélyére száműzte?) a technológia, a kimondott szó azokban az időkben, amikor érzéseinket többnyire rövid chat-üzenetekben erodáljuk, még inkább felértékelődött.

Máskor a csend rombol. A titkolózás, az elhallgatás akár generációkon átívelő traumákat szül, olykor reprodukálja a múltat. A mérges ember bűnbakot keres, ha pedig egy életre megtalálja, saját maga ugyan célt nyer, az erővel helyben tartott egzisztenciális iránytűt a társadalom viszont mindenképp megszenvedi. A kirekesztés, a gyűlölet aztán a politikai manipuláció hatására könnyen formálhatóvá válik; a rombolás szabadsága ideig-óráig feledteti a lelki bizonytalanságérzet szégyenét, hogy aztán az életigenlés konstruktivitásának híján menthetetlenül összeomoljon. Egyén és rendszer, amíg külső ellenséggel szemben táplált kohézió mentén rendezi sorsát, harci üzemmódban képes csak létezni. A harcos pedig elveszti mentális térlátását, prédájának leterítése lesz egyetlen célja. Irányíthatóvá válik.

A préda jelen esetben pedig nem más, mint egy kicsi zsidó asszony, aki New York-i polgári lakásának kanapéján üldögél kilencvenegynéhány évesen. Van neve is, Ildinek hívják, meg Lujzinak, esetleg Katie-re vagy Evára honosíttatott, és nem átallja azt állítani, hogy a holokauszt megtörtént, ráadásul vele, a családjával, karmolásai pedig ott futnak mélyen, ahogy emlegettük, a bőre alatt. Mostanra az olvasó talán belefáradt, hogy evidenciákat szajkózok, de 2012-ben az amerikai Népszava újságírója, Bartus László saját New York-i utamkor, miközben a JFK reptérről fuvarozott a Citybe, Magyarországot kicsi, rasszista országként jellemezte, és – mélységes tisztelet a kivételnek, de – sajnos nem minden esetben tévedett. Ezért hiányoznak a Hermann Ildi fotográfus által összegyűjtött történetek itthonról, ezért hiányzik igazságuk elfogadása, nyitott megélése.

A tizennégy túlélő történetét először a régi Index közölte le még 2018-ban, a Scolar Kiadó jóvoltából pedig egy kötetben vehetjük most kézbe. „Jó, jó, hát megöltek biztos pár embert, de biztos nem annyit, mint amennyit állítanak” – ilyet is hallottam, és nem tudom eldönteni, hogy a szavak mögötti érzéketlenség dühít-e jobban, vagy hogy esetleg hárommillió zsidót megölni rendben lett volna-e a hat helyett. Dühös vagyok azokért, akik a szemembe fúrják a tekintetüket Hermann Ildi képein keresztül, pedig ők nem dühről, hanem az életről szólnak, amit rettenetes viszontagságok ellenére, azokon túlnőve több-kevesebb sikerrel visszaszereztek. Beszámolóik a halállal szembeni élet dacát hordozzák, sérelmeikből konok akarás sarjadzott, ami még mindig erős, még mindig növekszik. Felidézésüktől nem csökken a velük szemben elkövetett bűnök súlya, mint ahogy az átélt borzalmak sem válnak semmissé. Emlékezni mégis kötelességünk, és hinni a rossz létezésében, hogy az ne következzen be újra.

Sziporkázó, művelt férfiak és nők mesélnek száz, a hétköznapiságot művészien bemutató képpel kísért oldalon; szebb párosítást el sem tudnék képzelni. Fáj a világ, amit nem először ugyan, de általuk megismerek, de azt, hogy megosztják emlékeiket, mindennél fontosabbnak érzem. Talán azért, mert nekem is elveszett történetem. Nagyapám munkaszolgálatos volt, valahol a Duna mellett dolgozott, míg egy nap szökni nem próbált. A tábori csendőrök, akiknek minden szökevényt azonnal és kötelező jelleggel le kellett lőjenek, elkapták. „Indulás a folyó mellé” – lódított egyet a csendőr nagyapámon, és ahogy ment befelé a vízbe, hallotta, amint leendő kivégzője felhúzta a puskáját. Nem maradt mit tenni, hát nekiállt fütyörészni a Csárdás Királynőt: „Hajmási Péter, Hajmási Pál, a Barométer esőre áll…” Ballagott nyugodtan, csoszogott befelé, egyszer csak azt mondja a csendőr: „Az anyád szentségit, ha ilyen jó kedved van, eridj a csodába!”. Nagyapám azt hitte, szórakoznak vele, majd megkapja a golyót a hátába pár méterrel később, de elindult kifelé, el a veszélytől. Aztán nem jött az a golyó. Bizonyára valaki másnak tartogatták.