Ivana Dobrakovová: Anyák és kamionsofőrök

Ivana Dobrakovová Olaszországban élő szlovák prózaírót, francia és olasz műfordítót aligha kell bemutatni a hazai közönségnek, állíthatnám, de ezzel – magamból kiindulva legalábbis – nem alapoznám meg a bizalmi viszonyt olvasómmal. Habár a Halál a családban, majd a Toxo után harmadik kötetként jelent meg magyarul idén a Typotex gondozásában az Anyák és kamionsofőrök (angolul beszélőknek kajánul csak Mothers and truckers), Dobrakovová munkássága nem ugrik könnyedén a mostanában karácsonyi ajándékötletekkel megtelő kosarakba, és nemcsak azért, mert a kortárs szlovák irodalom kifejezésegyüttes az átlag fogyasztónál nem tartozik éppen a legforróbb marketingüzenetek közé.

A 2018-as, itthon idén megjelent elbeszélésgyűjteményével az Európai Unió Irodalmi Díját is elnyerő író munkásságában saját bevallása szerint a test és lélek harcát vívja, hol a szó legnemesebb, hol pedig legalantasabb értelmében. Az Anyák és kamionsofőrök főszereplői valójában „anyáik lányai”, vagyis produktumai az őket formáló anyai hibáknak és túlkapásoknak; a cím csupán elhallgatja őket, mint ahogy az életükben jelen lévő férfiakat is. Ezeknek nevei hol ki sem derülnek, hol pedig egy-egy betűvel kerülnek megjelölésre, és csak azokat nevezzük meg, akik néhány mondattal később amúgy is érdektelenné válnak. Ilyenformán redukálva a novelláskötet szereplőit azoktól indulva, akikről állítja, hogy szól, eljutunk a történetek valódi (anti)hőseiig: a nőkig, akik józan eszükért küzdve igyekeznek a felszínen maradni saját ballépéseik örvényében.

Az instabil, belső viharjaikban hánykolódó harmincas asszonyok teljes őszinteséggel tárják fel aktuális élethelyzetüket, többnyire az odáig vezető úttal egyetemben, míg mi némaságra kárhoztatott, foteljából figyelő sablonpszichológusként hallgatjuk monológjaikat, figyeljük tetteiket. Test és lélek harca, írtam korábban, Dobrakovová ugyanis lélektani folyamatokat mutat be szereplőin keresztül, általuk mutatva be (remélem, hogy) atipikus élethelyzeteket. Az első, „Apa” című novella egy alkoholizmusába belebolonduló névleges családfő rombolását mutatja be lányának szemszögéből. A második, „Ivana” című fejezet narrátora úgy él otthon édesanyjával, mint egy kiskamasz, és nehéz eldönteni, hogy bipoláris zavara miatt van ez így, vagy az egészségtelen anya-lánya kapcsolat okozza mentális zavarait. Olivia közel negyvenéves tanárnő, aki szakítása után büszkeségével viaskodva tekint előre a talán elkerülhetetlen magányos megöregedés felé. Lara önzésével fiának okozott lelki sebeket, amikor először szétrobbantotta diszfunkcionális kapcsolatát férjével, majd mégis együtt maradtak, a kapcsolat füstölgő romjait kerülgetve lakásukban – no meg egymást. Végül Veronika mutat magából egy szeletet, ő arabokkal ismerkedik a világhálón, és egyikük, egy kamionsofőr, talán kilép a virtuális térből, hogy együtt lépjék át országok és a lány határait.

György Norbert szlovákiai magyar műfordító, író és filmrendező derekasan megküzdött Dobrakovová olasz, francia szavakkal és szlenggel tarkított, többszörösen összetett mondataival; a szöveg tartalmát tekintve nehéz, formájában az átültetés azonban rendkívül könnyed s olvasmányos lett. Érdekes élmény volt férfiként olvasni az Anyákat: egyszerre töltött el reménykedéssel, hogy a közeli hölgyismerőseim talán kevesebb terhet cipelnek az ábrázolt nőknél, másfelől meg is rettentem, hogy hogyan fogok adekvát módon nyilatkozni erről a könyvről. Sajnálatos, ám ismert tény, hogy főleg a nők olvasnak, a fiúk többsége – tisztelet a kivételnek – tizenöt éves kora körül felhagy ezzel a foglalatossággal. Az okoknak utánajárni nem célom, ám a „nők írnak a nőknek” belterjességen indokoltnak tartanám felülemelkedni. Általánosságban nem értek többet a világ feminin részéből a novelláskötet, elbeszélésfüzér (amelyik szimpatikus) elolvasása után, mi több a karakterek többségét sem értem meg, pedig empatikusnak vallom magam. Annyi viszont biztos, hogy húsba vágó nyíltsága, életszagú történetmesélése tekervényes belső labirintusba vezetett. Az utolsó oldal elolvasása engem visszakísért saját valóságomba, de már azt is látni vélem, milyen az, amikor valaki menthetetlenül elveszett. Nem tudom, de nem hiszem, hogy ez lett volna Dobrakovová célja, ám én egy darabjaira tört tükröt kaptam tőle.