Főkép

Igazi ünnepnek ígérkezett a Művészetek Palotájának évadzáró koncertje: izgatott emberek hada örült annak, hogy a koncertszervezők nem kisebb csillagot emeltek le nekünk az égről, mint Keith Jarrettet. A zongorista mára az improvizatív zene egyik alapfogalmává vált. Mindössze hat évesen már azzal szórakoztatta közönségét, hogy a bemutatott klasszikus repertoár után saját darabjaira rögtönzött, úgyhogy nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a zenében született, benne élt és alkotott, alkot egész élete során, állandóan megújítva annak szintaxisát.

 

Ezen az este egyedül érkezett, és ugyan kilenc éve már járt hazánkban, ha csak az ezen viszonylag rövid idő alatt megjelent, változatos szóló munkáit vesszük tekintetbe (2008: Paris/London: Testament; 2011: Rio; 2014: Creation), akkor már előre tudhattuk, hogy kiszámíthatatlan milyen irányból fogja megközelíteni ezen az estén a maga által kreált semmiből teremtés mítoszát. Jarrett ugyanis előszeretettel nyilatkozta az évek során, hogy egy szóló improvizációs koncerten egy üres kottával a fejében lép színpadra, hogy az adott pillanatban, belül hallott és megélt zenét adja át aktuális közönségének... – erre jegyezte meg egy kritikusa: az lehet ugyan, hogy mindig a „mostban” születik meg a zene, de az biztos, hogy Mr. Jarrett egész életében arra gyakorolt, hogy az ilyen pillanatok megtörténhessenek.

 

Mindazonáltal, hogy Jarrett mégis mennyire hiteles, azt az általam mindössze két korábbi szólókoncerten sohasem tapasztalt megállás jelentette az este második részében: mielőtt belekezdett volna egy újabb darabba, Jarrett hangosan feltette magának a kérdést, hogy éppen hogyan is érzi magát, majd egy blues improvizációt indított útjára, de hirtelen abbahagyta, és először magyarázkodásba, aztán mintegy a történteket elfeledtető mesélésbe kezdett. A magyarázkodás mindössze arról szólt, hogy ha ő abbahagy valamit, akkor az olyan, mintha sosem létezett volna, kivéve a szalagon – a koncertről felvétel készült –, de majd azt letörli. A történet pedig a magyar nagymamáról szólt, a pályakezdés fő döntéséről öt vagy hat éves fejjel, egykori tanára ugyanis válaszút elé állította: vagy a hegedű, vagy a zongora. Nem mondhatnánk hogy rossz irányba indult a kis Jarrett, majd a történet után a blues helyett egy absztrakt darabot adott elő inkább.

 

Egy nagyon szép, inkább őszbe hajló este volt – így a nyár közepe felé –, mert valahogyan az egész koncertre egyfajta idős kori ború volt jellemző, amely szavak formájában is megjelent az utolsó ráadás előtt, amikor első kézből megtapasztalhattuk Jarrett ambivalens viszonyát közönségével. Egyrészt az alkotás és inspiráció szükségszerű feltételeként gondolkodik rólunk, és egy idei interjúban még azt is találta mondani, hogy neki nagyobb szüksége van ránk, mint fordítva, másrészt pedig a legapróbb köhögést is a koncentráció hiányának tekinti, amely időnként színpadi kirohanásokban, más esetekben pedig csak egyszerű megállásokban és újrakezdésekben mutatkozik meg. De ezen az estén a fotózást megállni képtelen embereket teremtette le nagyon csúnyán, ami el is rontotta a hangulatot, és nem is kaptunk többet három ráadásnál. A közönségkritika közben Jarrett arról panaszkodott, hogy valószínűleg nem fog már túl sokáig élni – amely megjegyzés igazolta az addigi melankóliát. Reméljük, hogy ez azért nem így lesz, a 71 éves művész nagyon jó formában van.

 

Talán a távolságból adódó halk akusztikus hangzás, talán csak a személyes hangulat, talán éppen az említett mélabú, de nem volt ránk lehengerlő hatással ez a koncert. Mégis, az eddig megjelentetett koncertfelvételekhez képest az elhangzott zene megint egy egészen új arcát mutatta felénk, és nagyon reméljük, hogy ezek a budapesti improvizációk egyszer tényleg kiadásra kerülnek, mert ahogyan 2007-ben, úgy ezen alkalommal is mesterien játszott a mester, és olyan jó lenne újrahallgatni és mélyebben megérteni a történteket.

 

Előadó:

Keith Jarrett – zongora