Nick Hornby: Olyan, mint te

Nick Hornby angol író, aki a ’90-es évek egyik legfontosabb könyvét írta (Pop, csajok satöbbi), már ami a popkultúrát meg a generációs regényeket illeti. Nobelt azért nem kapott érte, viszont sok-sok ezer embernek segített abban, hogy rájöjjön és elfogadja, hogy milyen a szerelem, meg abban a korban élni. Aztán írt még egyéb remekműveket, és kevésbé kimagasló, de azért elég jó cuccokat is.

Hornby abban mindig jó volt, hogy könnyeden, gördülékenyen fogalmazzon és vezesse a cselekményt. Hogy hétköznapi, mégis emlékezetes szereplőkről írjon. És hogy mindezek közepette mégis mélyenszántó gondolatokat adjon át. Azt kétlem, hogy az Olyan, mint te lesz A Brexit Korszak Alapműve, ahogy volt a Pop, csajok a maga idejének, de helyenként a szívem is összeszorult, annyira jól megfogta, mi is történt az emberek és a hétköznapok szintjén.

Nagyjából ugyanaz, mint ami a mi országunkban más okokból megy: emberi kapcsolatok, családok-barátságok-szerelmek látták kárát, szereztek nehezen gyógyuló sebeket a politikával kapcsolatos eltérő véleményeik miatt. És Hornby nem áll meg ott, hogy leírja, ejj, be csúful kettészakadt az ország, azt is megmutatja, hogy a legtöbb ember valójában azt sem tudta, mi történik, miről szavaz, mi ez az egész. Ami nem is a legtöbb ember hibája, hanem a propagandagépezet munkálkodásának eredménye. Majd biztos mindenkit felvilágosítanak. De persze, az is igaz, hogy a legtöbb ember úgysem értené. Mert nem ért hozzá, mert csak a világ apró szeletét látja. Remek érvek hangzanak el a regényben az Európai Unióból való kilépés mellett és ellen, melyek különösen az érveket hangoztatók szájából hitelesek. Persze, attól még Hornby maga, ha nagyobb rálátást tud is biztosítani az olvasóinak a különféle szereplőin keresztül, nyilván nem boldog, hogy megtörtént a Brexit – de ezt jobban leplezi, mint a véleményét a kedvenc focicsapatának, az Arzenalnak a vezetőjéről. Bizony, még a foci is itt van.

De a lényeg, ami viszont időtlenné teszi ezt a könyvet, az mégsem a labdarúgás vagy a britek kilépése, hanem a párkapcsolati oldal. Nagyjából minden Hornby könyvben ott van ez, és jelen esetben egy negyvenkét éves fehér tanárnő és egy huszonkét éves fekete srác szerelméről olvashatunk. Amivel megérkeztünk a regény másik (ámbár pont a Brexittől egyáltalán el nem különíthető) alaptémájához, vagyis a rasszizmushoz. Hornby van annyira őszinte, hogy jelezze, hogy a feketéknek is van szavuk a fehérekre, amit bátran lehet rasszistának bélyegezni, szóval nem követi a jajuramistencsaknehogymegbántsakvalakit épp uralkodó elvét – szemben a szereplői egy részével. De nagyon tetszik, hogy sokszor épp Joseph, az említett fekete srác az, aki ezt kifigurázza, és rámutat a túlzásaira. Ahogy vele történik olyasmi is, ami csont nélkül, bárki számára megalázó lenne. Szóval Hornby nagyon sok oldalt megmutat, és bár valamire kifut a regény, hogy mit gondolunk róla, azt ránk bízza.

Ami a regénybeli, nagy korkülönbségű párkapcsolatot illeti, nos, azt még Joseph is tudja, hogy egy ilyen szerelemnek nem igazán van jövője, még akkor sem, ha a két valóban érintett ember tesz rá, hogy mit mondanak a többiek, legyenek bár családtagok, barátok, ismerősök, vagy maga a megveszekedett társadalom. De Hornby ezt is rá végképp jellemző módon kezeli. Ezzel együtt, bár a 380 oldal nem kevés, és egyes részek meg szereplők fárasztottak, szívesen olvastam volna még tovább, hogy mi történik aztán a fiúval és a nővel.

Az, hogy Joseph menő DJ szeretne lenni, vagyis, hogy Hornby igyekezett megint behozni a Pop, csajokban oly’ fontos zenei szálat, nekem erőltetettnek hatott, de lehet, hogy az író egyszerűen csak ilyen formában fejezte ki, hogy számára a mai zene már nem jelent valami sokat. Ez cseppet sem meglepő, ezerből 999 ember így van vele, ha elmúlt már a fiatalsága, de összességében méltányolom, hogy Hornby megpróbált egy olyan szubkultúráról is írni, amelynek már nem tagja (sőt, valójában a legtöbb szereplője olyan szubkultúrához tartozik, amelynek egy hatvanas, fehér brit író nem tagja, de azt azért nem gondolnám, hogy a regényben felbukkanó hasonló író az ő alteregója lenne).

Nem állítom, hogy az Olyan, mint te van olyan jó, mint a Pop, csajok, az Egy fiúról, a Hosszú út lefelé vagy a Hogyan legyünk jók. De így is nagyon jó regény, és sokat elmond korunkról, meg a szerelemről is. Soha rosszabbat!