Főkép

Eljött a szomorú pillanat, amikor mindössze a negyedik magyarul megjelent kötettel - az eredetileg 1980-ban kiadott Háztartással – be is fejeződött az egész Marilynne Robinson szépirodalmi életmű kiadása, ám az nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a most 77 éves írónő ezzel a négy könyvvel is örökre beírta magát az amerikai irodalom halhatatlanjai közé. Arról, hogy milyen remek író is Robinson, már a Gilead-trilógia után is bőséggel lehetett fogalmunk, de azt hiszem, hogy a Háztartás az, ami végérvényesen bebizonyította, hogy tényleg csak a legnagyobb kortársakkal említhető egy lapon.

 

Ahogy a korábbi köteteknél is megszokhattuk, ezúttal sem a történet dominál, még ha első hallásra, ami végbemegy ezen az isten háta mögötti településen, akár egy tipikus bestseller alapanyaga is lehetne. Egy vonatszerencsétlenségben elhunyt nagypapa (egy egész szerelvény szalad bele a városka melletti tóba), majd ugyanitt öngyilkosságot elkövető anya, így árván maradt és előbb nagyanyjukhoz, majd különc nagynénjükhöz kerülő árvák, magányos gyerekkor, nyomasztó hangulat... és így tovább.

 

Ám ebben a bibliai allúziókkal jócskán meghintett szövegben elsősorban a mindent ellepő szimbólumok, na meg azok szereplőinkre gyakorolt hatása az igazán lényeges. Talán a legfontosabb ezek közül a képzeletbeli városka, Fingerbone mellett terpeszkedő óriási, sötét, hideg tó, amely nem csak a nagypapa és az anya életét vette el, de amely elől a környéken senki sem menekülhet, és évente többször kiönt, megkeserítve ezzel mindenki életét. Olykor ragyogó, olykor szurokfekete felületén visszatükrözi vagy épp eltorzítja a valóságot, ráadásul olyan áthatolhatatlan, rideg és fenyegető erdő veszi körül, amely szintén garantálja a baljós, borzongató hangulatot. Robinson kvázi önálló szereplőként ábrázolja ezeket a természeti elemeket, ám az olvasónak nincs könnyű dolga, ha egyértelműen meg akarja mondani, hogy pontosan mit is jelképeznek. A külvilágot? A többi embert? A felnőttkort? A jövőt? A múltat? A halált? Az életet?

 

A másik, kimondottan fontos szimbólum a címben is megjelenő háztartás, amely itt természetesen többet jelent, mint a hétköznapi házimunkák összességét. A háztartás egyszerre szimbolizálhatja az otthont, a családi összetartást, a generációs folytonosságot, az egyéni életfelfogást szemben a közösség által elvárttól, a saját, hátra nem hagyható sorsunkat, és persze még sok mást is.

 

A fent említett szimbólumok mellett az idahói szerző ezúttal is olyan mélységű figurákat alkotott, ami megint csak jellemző rá. A kezdet kezdetén eltávozó nagypapa után csak a hátramaradt nők lesznek fontosak, az, ahogy szembenéznek a világgal, az, ahogy gondolkodnak róla, és az, ahogy egymás felé (vagy éppen egymástól el-) fordulnak. Nem csak a főbb alakok, de még a mellékszereplők is igazi hús-vér emberek a maguk hibáival és erényeivel egyaránt. Bizony, ritka az ilyesmi is.

 

Robinson talán ebben a művében a legköltőibb és leginkább lírába hajló (a fordítónak, Szabadkai Bernadettnek nem volt könnyű dolga), és ahogy sorjáznak az elbeszélőnk, az árvaság és a közösséghez tartozni nem tudás terheit örökösen magával cipelő Ruth sorai, az ember óhatatlanul is elmerül ebben a sok-sok szeretettel, fájdalommal, megértéssel és meg nem értéssel teli történetben, amely úgy tud mesélni a gyászról, a fájdalomról, az örömről, a gyerekkorról és a felnövésről, az egyéni és a közösségi értékrend szembekerüléséről, a tradíciókról, a természetről és a benne élő emberről, hogy soha semmit nem magyaráz túl, semmit nem rág a szánkba, sőt, hagyja, hogy minden olvasója maga fedezze fel a lényeget saját maga számára.

 

Bár az egész Gilead-trilógiát szerettem, de azt kell mondanom, hogy számomra az igazi tökéletességet ebben az első, pályakezdő művében érte el Robinson, és biztos vagyok benne, hogy még sokszor fel fogom lapozni ezt a vékony, ám annál súlyosabb kötetet, amely az idei év egyik legjobbja. Vitathatatlanul az.