Főkép

Susanna Clarke brit író A Hollókirály c. könyve az ezredforduló óta megjelent fantasyirodalom egyik kiemelkedő, számos díjjal elismert alkotása, egy minden ízében különleges monstrum, mely eredetileg 2004-ben jelent meg. Az ehhez kapcsolódó novellagyűjteményre (Búcsúbáj ​hölgyei és más történetek) sem kellett sokat várni – ám azóta semmit nem adott ki az írónő.

 

Aki pedig ennyi éven át várta egyre, hogy újra az ő míves, szőlőindákként tekergő sorait olvashassa, az jó, ha tudja, hogy a Piranesi valami egészen más. Ez a legfontosabb, amit elmondhatok róla, minden más, még a fülszöveg is csak csorbítana az élményen. De nem azért kaptam meg megjelenés előtt Molnár Berta Eleonóra gyönyörű fordítását, hogy aztán egy szót se írjak róla és magamban tartsam az élményt. Mely a maga módján már-már katartikus volt.

 

Ahogy elindul a történet, az olvasó mit sem ért. Fura bejegyzések egy szemlátomást fura ember naplójából, aki egy több, mint fura helyen él, melyben hatalmas csarnokok váltják egymást. Emberünk szinte teljesen magányos, és idejét azzal tölti, hogy bejárja a Házat (avagy a Világot), ezt a rendezett labirintust, és feljegyezzen mindent az ott található Szobrokról és egyebekről. Meglehet, a stílus, a hangulat azonnal rabul ejti az olvasót, de hogy mi történik itt, mi van ezzel az emberrel, az csak a könyv fele után kezd el kibontakozni – ámbár alighanem minden szónak, minden tárgynak, gondolatnak van valami szimbolikus jelentése, akár több is, amit az olvasó vagy felfog, vagy megérez, vagy észre sem vesz. Ám ezek észlelése és megfejtése nélkül is merő rejtély a könyv, akkor is, ha a végére kifut valahová, és kapunk válaszokat és olyan befejezést, amit akár saját ízlésünk és hangulatunk szerint is értelmezhetünk.

 

Így aztán a könyv első feléről olyanok jutottak eszembe, mint például Ende, Borges, Eco, Calvino, de vannak momentumai, amelyekhez hasonlóval Gaimannél találkozunk, úgy a Sandmanben, mint az Óceán ​az út végén című regényében. De ez merőben szubjektív, ki-ki a maga olvasmány- és egyéb élményei alapján fog párhuzamokat látni ott, ahol talán nincsenek is.

 

Ugyanakkor amilyen titokzatos és különleges a Piranesi, valahol annyira egyszerű is, meg rövid, pláne A Hollókirályhoz hasonlítva. Melyhez… nos, van valami, amiben kötődik, de nem árulom el, mi az, meg nem is olyan fontos. A címadó névre (a könyv olvasása után) érdemes rákeresni, az is egyfajta nyom. De roppant kíváncsi lennék, az irodalmi közélettől oly sokáig elvonultan élő Clarke-ot mi mozgatta. Van vagy volt egy betegsége, talán az is közrejátszik (felejtés?), de pszichés zavarokat sem nehéz belelátni Piranesi történetébe. Ám ugyanígy igaz lehet az a feltételezés, hogy ez az írónő úgy gondolja, hogy „több dolgok vannak földön és égen (…), mintsem bölcselmetek álmodni képes” – s ez a mágiát középpontba állító A Hollókirály esetében is így volt (és valami gyönyörű, ahogy és amit ennek kapcsán itt ír). S ami még egyezik: a rendkívül erős atmoszféra, a szinte emelkedett költőiség. Idézek is egy gondolatot, mert különösképp kedves a számomra: „Hitem szerint a Világ (vagy ha úgy tetszik, a Ház, hiszen a kettő minden szempontból azonos) úgy kívánja, hogy a Lakója maga legyen Gyönyörűségének tanúja és Kegyelmének befogadója.”

 

Elbűvölő olvasmány ez, még ha zavarba ejtő és nagyon-nagyon furcsa is. Rég olvastam ilyet utoljára, s meglehet, ebben a járványverte időszakban sokak számára lesz különleges kincs, mely megnyugvást hoz háborgó lelküknek és elméjüknek. De ugyanígy elképzelhetőnek tartom, hogy az olvasók tömegei nem tudnak majd mit kezdeni vele.

 

-- A Bejegyzés kelt a Kilencedik Hónap Tizenhetedik Napján, az Évben, mikor a Vírus a Nyugati Csarnokokba jött