Susanna Clarke: A Hollókirály
Írta: Uzseka Norbert | 2015. 07. 11.
Úgy mondják, Tolkien professzor azért kezdett el történeteket írni, mert szeretett volna valamiféle őstörténetet, valami mitológiát kitalálni Anglia számára. Végül ezt olyan mesék és regények képében tette meg, amik összességében nem a brit szigetvilágban játszódnak. És azt hiszem, Susanna Clarke első regényének óriási sikere az angol nyelvterületeken (többek között elnyerte a legjobb regénynek járó Hugo- és World Fantasy-díjat, valamint a legjobb első regény Locus-díját, s megannyi nagy újság választotta az év könyvének 2004-ben ill. 2005-ben) talán annak is köszönhető, hogy az írónő valami hasonlót csinált – épp csak nem a történelem előtti korokkal, hanem a közép- ill. újkorral.
Az alternatív történelmi regényként is felfogható A Hollókirály az 1800-as évek első felében játszódik, zömében Angliában, melyen olyan túl sokat (eltekintve a két főszereplő mágus ténykedésétől) nem is változtatott Clarke. Még a mágiával foglalkozó társaságok sem az ő fejéből pattantak ki – bár fontos részlet, hogy a regénybeli varázslásnak nem sok köze van a többé-kevésbé kortárs alkimisták, mágusok, teozófusok által űzött okkult praktikákhoz (már amennyire én azt tudhatom). Ami viszont az angol középkort illeti, ahhoz egy végtelen alapossággal kidolgozott külön kis világot adott – melynek központi alakja a Hollókirály, egy, a tündérek által elrabolt embergyerekből egy földi, s két másvilági ország uralkodójává vált, titokzatos figura volt. Az ő legendás alakja az egyik legfőbb mozgatórugója ennek a vaskos regénynek.
A Hollókirály ugyanis, évszázadokkal a regény jelene előtt, 300 évnyi uralkodása után egyszerűen eltűnt. Az akkor hanyatlásnak indult Angol Mágia az 1800-as évekre teljesen kiveszett, már csak „elméleti mágusok”, sok idővel és pénzzel rendelkező nemesurak szórakozása, akik maguk nem varázsolnak, s nem is tudnak, épp csak úri kedvtelésből kutatják a mágia történetét. Egy ilyen emberekből álló york-i csoportosulásba érkezik a regény elején Mr. Segundus, aki felteszi a pimasz, egyszersmind égető kérdést: hová lett a mágia Angliából.
Hamarjában kiderül, hogy nincs minden veszve: a világ zajától távol eső Hurtfew Apátságban (mely a John Uskglass néven is ismert Hollókirály egykori királyságának, Észak-Angliának a területén fekszik) él a különc, emberkerülő Mr. Norrell, aki bizony nemcsak beszélni tud a mágiáról (bár azt is nagyon, amennyiben a mennyiség a fontos, s nem a szórakoztatás), hanem gyakorolja is azt. Nem sokkal utóbb Mr. Norrell úgy érzi, megérett az idő az Angol Mágia feltámasztására, ezért Londonba költözik, s felajánlja segítségét a kormánynak. Amire azonban (épp a mágia kuruzslóknak és csalóknak köszönhető, szörnyen negatív megítélése miatt) nem tartanak igényt. Hanem miután Norrell feltámasztja az egyik miniszter feleségét, minden megváltozik. És nem csak a mágus és a haláltól visszakövetelt Lady Pole számára. Norrell ugyanis egy tündér segítségét veszi igénybe, aki nem adja ingyen azt. Ellenben hatalmas bonyodalmakat okoz. És Clarke tündérei pont olyan bajkeverők, kiismerhetetlenek, veszélyesek és félelmetesek, mint az ősi ír, skót, kelta mítoszok és legendák tündérei.
Nem sokkal utóbb, a meglehetősen kicsinyes és önző, ám egyre sikeresebb Norrell megrökönyödésére, felbukkan egy másik mágus, Jonathan Strange, akiből aztán az előbbi tanítványa, s később (főleg különböző vérmérsékletüknek köszönhetően) vetélytársa majd ellensége lesz. Rivalizálásuk ugyan nem vesz olyannyira szélsőséges fordulatokat, mint a Christopher Priest-féle The Prestige főhőseié (a ’95-ös regényből készült 2006-os, nálunk A tökéletes trükk címmel vetített film alapján nem tartom kizártnak, hogy Clarke-ra hatott ez a könyv, noha ő maga ’94-ben kezdte el írni a sajátját), de mindenképp a cselekmény egyik fő szálává lesz. Annál is inkább, mert míg Norrell mindent bevet, hogy a feledés homályába taszítsa a Hollókirályt, az egyre ambiciózusabb Strange annál inkább szeretné őt (kinek árnya mindvégig ott kísért a regény lapjain) felkutatni.
A két mágus mellett számtalan fontos mellékszereplő tűnik fel, akiket az írónő nem kevésbé alaposan és mély érzéssel rajzol meg (néha egy-egy mondatával is rengeteget árulva el, de sokszor hosszú oldalakon át kitartva az adott karakter vagy mellékszál mellett) – már amennyiben az ő teremtményei. Hiszen számos valóban élt személyiség is felbukkan a lapokon. Strange pl. Lord Wellington oldalán vesz részt a napóleoni háborúkban, úgy a portugál és spanyol csatatereken, mint Waterloo-nál; Svájcban ill. Velencében találkozik a dekadens költőfejedelem Lord Byronnal és köreivel; egy jelenetben felbukkan a bomlott elméjű III. György király; sőt még a könyvkiadó John Murray is valós személy volt. Az ő szerepeltetésük csak erősíti a hitelességet. Furcsa módon a mágia is hihető, noha valójában Clarke nem árulja el, miként működik. Amit az olvasó lát belőle, az viszont nagyon is valósághűnek tetszik: a mágia e könyvben mindenképpen szokatlan, furcsa, sokszor ijesztő és veszedelmes valami, és semmiképp sem holmi szemfényvesztő, teátrális bűvészkedés. Olyasmi, amit valóban csak kevesek képesek alkalmazni, annál is inkább, mivel mindig ára van.
Meglehet, Susanna Clarke kifinomult humora, élvezetes, a korabeli angol regényeket – elsősorban Jane Austen-t, de hosszas kibontakozása okán Charles Dickens-t is – idéző, elegáns stílusa lenyűgözi, magával ragadja az embert (s így válik a mágiáról szóló könyv irodalmilag mágikus kötetté), ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre sötétebbé, borzongatóbbá a regény. Olcsó gótikus kliséknek ugyan nyomuk sincs, ám eléri azt a lelki mélységet, hogy hasonló mértékben hasson egy mai olvasóra, mint mondjuk Polidori A vámpír-ja a maga idejében. Legfőbb pozitívuma a könyvnek azonban nem is ez, hanem Clarke csodás stílusa, a káprázatosan erős párbeszédek, a mélységes emberismeretről árulkodó, tökéletesen felépített karakterek (John Childermass!). Meglehet, nehéz feladat ezt a majd’ 800 oldalt elolvasni (már csak a kötet súlyából kifolyólag is, meg a számos apró betűs, ám sokszor pompás külön kis történeteket rejtő jegyzet miatt is), de aki értékeli a szépirodalmi igényű szövegeket, a kidolgozott hátteret és szereplőket, az erős és megkapó hangulatot, valamint azt, ha egy regénynek mondanivalója is van (még ha számos kérdést hagy is nyitva), akkor kevés ehhez fogható remekművet talál a mai könyvpiacon.
Ha pedig ráérez az ízére, ha magával ragadja a viktoriánus kor atmoszférája, nem fog tudni ellenállni neki! És le a kalappal a fordító Heinisch Mónika, valamint a hangulatot erősítő, sajátos illusztrációkat megalkotó Portia Rosenberg előtt!
Nem mellékesen A Hollókirály egyben himnusz Angliához, még ha a legkevésbé sem holmi kritikátlan dicsőítés formájában, de a mély és megélt hazaszeretet és -ismeret hangján. Így aztán nem tudom, nálunk egy ennyire kiművelt, különleges és hosszú könyv lehet-e igazán sikeres (az anglisztikára járó népek körén kívül, akiknek persze kötelező).
Az azért bizonyára segíteni fog, hogy a BBC-n elindult a regényt feldolgozó minisorozat. Enélkül talán nem is jelent volna meg újra magyarul. Azt nem tudom, hogy a remek brit színészeket felvonultató tévésorozat mi módon jut magyar képernyőkre, de az az érzésem, hogy aki azt megszereti, az nem bírja majd ki a könyv nélkül. Susanna Clarke-nak ezen kívül csupán egy novellagyűjteménye jelent meg (magyarul Búcsúbáj hölgyei és más történetek címmel), mely lényegében ugyanazon világban játszódik, mint A Hollókirály, megannyi más részletét megmutatva. De az a könyv is idestova 9 éves. Remélem, közben azért készül valami újabb csoda az írónő műhelyében, ám ha nem, A Hollókirállyal akkor is örökre beírta magát a fantasy irodalom nagykönyvébe.