Neil Gaiman: Óceán az út végén

Már szinte közhely, hogy Gaiman a fantasztikus irodalom rocksztárja, akármit csinál, óriási figyelem kíséri, pedig ha szívünkre tesszük a kezünket, bevallhatjuk, hogy az utóbbi években nem sok igazán kiemelkedőt csinált. Az öt éve megjelent, A temető könyve című ifjúsági regénye óta csak ilyen-olyan képeskönyvek, miegyebek, meg a bejelentés, hogy folytatja a Sandman képregénysorozatot, amivel anno nagy név lett tőlünk nyugatabbra, de hát nálunk azt négy rész után hagyta abba a Cartaphilus, mert túl borsos volt a kötetek ára a magyar olvasóknak (a Dr. Who-t meg sem említem). Az Amerikai istenek óta túl sokat blöffölt, ahhoz foghatóval nem állt elő, s annak már 12 éve. És most itt ez az új regény, 200 oldal sincs, s mégis akkora felhajtás övezi…

De Gaiman azon írók közé tartozik, akik egyetlen oldal, akár egyetlen bekezdés alatt magukkal ragadják az olvasóikat. Ahogy elindul a történet, először az jut eszembe, hogy lám, már megint régi nagy mesterétől, Ray Bradburytől merít (márpedig nála szebben és jobban senki nem ír nosztalgikus dolgokat), aztán meg az, hogy akármekkora sztár is, Neil épp ezeken az oldalakon néz szembe azzal, hogy elmúlt fél évszázados, nem az az ifjú titán már, és ez önmagában is tiszteletre méltó.

Egy idősödő férfi mesél itt a gyermekkoráról, olyan eseményekről, melyek 7 éves kora körül történtek. Ez is olyan történet, melyet többféleképpen lehet értelmezni, s az egyik, hogy amit itt olvasunk, az szimbolikus értelmű, és mindenkivel megesik, amikor gyermekként ráébred a felnőtt világ titkaira, és arra, hogy az élet véges. Hiszen sokszor kerül a regényben szóba a felnőttek és gyermekek közti megannyi különbség. Más megközelítésben viszont fantasztikus dolgok történnek azzal a fiúval (neve csupán egyszer hangzik el, ha ugyan, de azt hiszem, hívhatnák épp Neilnek is, bár nem úgy hívják), olyan dolgok, amiknek nem lenne szabad megtörténnie senkivel.

Mesélőnk gyermekként könyvmoly volt, frusztrációit, magányát mesék, mítoszok, regények és képregények enyhítették, nem más. Mígnem találkozott egy különös lánnyal, ott a sussexi vidéken, egy közeli farmon, s ez mindent megváltoztatott. Az a lány azt mondta, hogy a házuk mögötti kacsaúsztató valójában óceán, és hogy a nagyanyja már akkor itt volt, amikor a Hold készült. És azt is mondja, hogy ő meg tudja védeni a fiút attól a nem evilági szörnyetegtől, amely valahogy átjött ebbe a világba a valóság egy repedésén…

Gaiman most is pont azt csinálja, amiben mindig annyira jó volt: régi témákat, elemeket, kliséket mutat meg új köntösben, új nézőpontból. Nem csak Bradbury vagy Beagle, de népmesék és mítoszok is visszhangzanak ebben a regényben. Még a női hármasság is újra itt van, ami oly sok Gaiman műben felbukkan. Emellett Neil mestere az írói trükköknek, a hatásvadászatnak, egyszerűen azt csinál az olvasóval, amit akar. Mégis úgy érzem, hogy talán még soha nem ment ilyen mélyre. Lehet, hogy csak a katartikus befejezés hatása alatt érzem így, de ennél tisztább, őszintébb, szebb, félelmetesebb és szomorúbb írást azt hiszem, még nem olvastam tőle. Az élet, a világ titkairól itt úgy ír, hogy nem a mindenáron való elkápráztatás vágya mozgatja, nem a titokzatoskodás, a rejtett tudás sejtetése, mintegy mézesmadzagként való elhúzása az orrunk előtt. Sokkal inkább érzem azt, hogy egy érett férfi néz szembe vele, és valamire jut is. Így talán inkább fantasztikus szépirodalom ez, mint ifjúsági (néhány megrázó-borzasztó rész miatt amúgy sem az), és bár a fordítás tisztes, voltak benne nüansznyi dolgok, amiket szebben is le lehetett volna fordítani.

Amellett, hogy nagyon szeretem az olyan angolszász írók műveit, mint Gaiman, Philip Pullman vagy David Almond, néha megsajnálom őket. Ezek a britek valahogy mintha úgy lennének nevelve, hogy, mint Charles Darwin földijei-leszármazottai, tabuként kell kezelniük olyasmiket, amiket korábbi illetve nem-nyugat-európai civilizációk teljesen egyértelműnek vettek, mint pl. lélek, Isten, halál utáni lét, stb. És ezek a rendkívül érzékeny írók, noha érzik, tudják, hogy ezek valahogy mintha mégis léteznének, nem merészelik leírni ezeket a szavakat, mindent megpróbálnak, hogy más megoldásra, megfejtésre leljenek, hogy ezen megfoghatatlan, tudományosan nem bizonyított „izék” nélkül is értelmet találjanak a világban, s teszik ezt úgy, hogy közben folyton arról beszélnek, hogy bizony, valami varázs, valami csodaféle igenis létezik, kell, hogy legyen, hát nem lehet, hogy ne legyen… Bizonyos értelemben az Óceán az út végén olyan, mintha a csillagokba nézne az író, s abban remélne feloldozást az alól, ami ürességet lát kinn és ami kicsinységet érez benn, hogy a gyermekkorához nyúl vissza, amikor még annyi mindent láthatott a csillagokban büntetlenül. De közben arról mesél, hogy igenis volt ott valami, valami csoda, és bárcsak újra vele lehetne. És néha azt érzem, hogy pont ebben a nagy és megindító keresésben, noha nem látják, vagy csak egyértelműen kimondani nem merik, de ezek az írók bizonyítják be, hogy tényleg volt, és van is, nem múlik el, csak mert a mi világunk változik. És azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy olyan nagyon szeretem az ő műveiket.

Részlet a regényből