Margaret Atwood: Testamentumok

„Itt, a saját jelen időmben legenda vagyok, élő, de több mint élő, halott, de több mint halott. Egy bekeretezett fej, aki a hátsó falon lóg azoknak a lányoknak az osztálytermében, akik elég magas rangúak ahhoz, hogy osztálytermük legyen: komoran mosolygó, némán feddő alak. Én vagyok a mumus, akivel a Márta-nővérek a kisgyerekeket ijesztgetik […].

Felfuvalkodtam a hatalomtól, ez igaz, de ugyanakkor köddé is váltam tőle – formátlan lettem, alakváltó. Egyszerre vagyok ott mindenütt és sehol: még a Parancsnokok képzeletében is nyugtalanító árnyékot vetek. Hogyan kaphatnám vissza önmagamat? Hogyan zsugorodhatok vissza normális méretre, egy hétköznapi nő méretére?

De az is lehet, hogy ehhez már késő. Az ember megteszi az első lépést, és hogy megóvja magát a következményektől, megteszi a következőt is. Az ilyen időkben, mint amilyeneket most élünk, csak két irány létezik: a felfelé vagy a zuhanás.”

Harmincnégy év telt el A Szolgálólány meséje megjelenése óta, és ha azt mondjuk, a regény aktuálisabb, mint valaha, nem mondtunk semmit – Margaret Atwoodról sokan sok helyütt leírták már, hogy látnoki erővel képes megjeleníteni korunk legdermesztőbb tendenciáit és megjósolni a vesztünket, ami felé rohanunk, miközben ő következetesen tartja magát ahhoz, hogy csak olyasmit ír le, ami vagy megtörtént már valahol, valamikor a történelem során, vagy megvannak a technikai alapjai annak, hogy megtörténhessen. Manapság, amikor jól megszokott hétköznapjainkat épp egy pandémia forgatja fel, túlzás nélkül vérfagyasztó ezt olvasni a MaddAddam-trilógia szerzőjétől. Ahogy vérfagyasztó kézbe venni A szolgálólány meséjét és folytatását, vagy megnézni az eredeti regényből készült sorozatot s közben szembesülni a nők testükkel kapcsolatos önrendelkezési jogának csorbítására irányuló törvénytervezetekkel a nagy vízen innen és túl. Nem kell messzire menni, hogy közel érezhessük magunkhoz Gileád szellemét, óriásplakátokról vigyorog ránk a propaganda. Látnok? Krónikás? Filozófus? Vagy csupán az emberi lélek fáradhatatlan kutatója? Az Atwood-rejtély még sokáig foglalkoztatni fogja az írott szó szerelmeseit.

E rejtélyhez ad újabb árnyalatot a Testamentumok. A regény megjelenése a tavalyi év egyik legnagyobb irodalmi szenzációjának számított, gyakorlatilag megjelenés előtt bezsebelte a Booker-díjat, a tavaly épp harmadik évadánál járó sorozatnak hála pedig jóval nagyobb tömegérdeklődésre tarthatott számot, mint a legtöbb szépirodalmi mű. Ugyanakkor időzített bombaként ketyegett szerzőjének kezében – hisz kultuszkönyvnek folytatást írni mindig óriási kockázat, nem beszélve egy olyan kultuszkönyvről, melyhez egy csapat forgatókönyvíró már megírta a maga folytatását egy másik médiumra. Adta magát a kérdés: mit lép a szerző? Gyökeresen más utat szán a szolgálólánynak, mint a filmesek? Esetleg ugyanazt, csak másképp, jobban megírva, máshova helyezve hangsúlyokat? Követi-e a filmesek útját vagy úgy tesz, mintha a három évad nem is létezne? Atwood gesztusából és választásából popkulturális kérdés lett, ráadásul szépen párhuzamba lehetett állítani egy másik zsáner másképp kultuszsorozatával, melynek szintén előbb adtak folytatást (s befejezést) filmesek, mint az eredeti szerző. Mit lép Atwood?

Természetesen azt, amit a legkevesebben jósoltunk, de tán a legtöbben vártunk tőle: folytatás helyett kvázi-kiegészítést ír, úgy, hogy az érvényes lehet a sorozat mellett is (hisz simán belesimulhat June sorozatbéli útja, legalábbis eddig), de olvasható és érvényes a sorozat ismerete nélkül is. A szolgálólány (ki az eredeti regényben névtelen) meg is jelenik, meg nem is. Meséje (mely az eredeti regény zárásában megjelenített történelmi konferencia résztvevői előtt még kétes hitelességű) folytatódik is meg nem is. Szerzőnk fókuszt vált, új elbeszélőket választ és más kontextusba helyezi Gileád kétes tündöklését és bukását. June meséje még „mese” volt – a Testamentumok három elbeszélőjénének vallomásán már ott a hitelességi pecsét. Egy másik történelmi konferencia már úgy döntött, e tanúvallomások híven beszélik el Gileád bukásának előkészítését. Igenám, de kik ők? Kik e sötétben bujkáló krónikások, akik az egykori szolgálólány nyomdokaiba lépnek? Hol kezdődik és hol ér véget a történetük?

A háromból két elbeszélő (a 369A és 369B tanúvallomás alanyai) kamaszlány. Egymás komplementerei ők, egyikük már a megszilárdult Gileádban nőtt fel, kiváltságosként, egy Parancsnok lányaként, kit épp hozzá akarnak adni egy másik Parancsnokhoz. Becses virág ő, kinek kezében (s méhében) Gileád jövője rejlik – egy széltől is óvott mimóza, aki nem ismert más világot, csak Gileádot, aki már kisgyerekként olyan babaházzal játszott, melyben Parancsnokok, kék ruhás egyenfeleségek és pocakos-főkötős szolgálólányok laktak. Nem kérdőjelezi a rendszert, hisz sosem ismert mást. Azt sem tudja, mit kéne kérdőjeleznie – olvasni nem tanították, könyveket nem ismerhet, pennát csak rajzolásra foghat kézbe. Ám amikor szembesül azzal, mily kegyetlen is tud lenni a nőket „féltő” gileádi rendszer, hűsége megbicsaklik, értelme nyiladozni kezd – és rögtön ott terem egy bábjátékos, aki kihasználja és saját céljainak rendeli alá. A másik lány a Gileáddal szomszédos Kanadában él – a diktatúráról csak annyit tud, amennyit az iskolában tanultak róla és amennyit a szüleihez időnként betérő, menekült szolgálólányokat segítő szervezetnek dolgozó ismerőstől felcsipeget. Gileád neki mese, távoli szörnyűség, mely ellen buli tüntetni, de hétköznapjaiba nem ér el. Átlagos, nemtörődöm kamasz, kinek élete egy csapásra felfordul, amikor szüleit meggyilkolják és fény derül származására. Hogy aztán hirtelen Gileádban találja magát, ugyanannak a bábjátékosnak a kezében.

S hogy ki ő, ki a bábjátékos, a mumus, az élőholt legenda, ki nyugtalanító árnyékot képes vetni még a Parancsnokok képzeletére is? A leghatalmasabb Néni, az egykorvolt bírónő, aki az elsők között ismerte fel, hogy ha nem akar meghalni aznap, amikor a nők jogait egy tollvonással megszüntették, bankszámláikat befagyasztották, munkavállalásukat megtiltották, önálló személyiségüket kiradírozták, akkor kézbe kell vennie az irányítást, le kell győznie zsarnokait, meg kell győznie őket arról, hogy szükségük van rá. Annak a szolgálólánynak a meséjében ő a megtestesült kegyetlenség – itt ő a pók, aki addig szövi hálóját, míg mindenkit, kicsit, nagyot, szolgát és hatalmast, őrzőt és parancsnokot magával nem ránt. A fáradhatatlanul írt Ardua Hall-i holográf Gileád legnagyobb befolyású asszonyának krónikája – aki az első naptól segített kiépíteni a rendszert, aki Gileád női szférájának gyomorforgató rendjét megalkotta, aki szolgálólányok százait nyomorította meg, majd temette el álszent módon, aki kamaszlányokat szolgált fel tálcán perverz parancsnokoknak – miközben gyűjtötte az információkat, mellyel egyszer megbuktathatja őket. Felmenthető? Akarjuk, hogy felmentse a szerző? Mi képesek lennénk megbocsátani vétkeit? S vajon ő akarná, hogy felmentsük?

Ó, dehogy. Ő a megtestesült pragmatizmus. Felette (alatta) áll minden erkölcsi kérdésnek – megbocsátásról, helyes vagy helytelen eszközökről, emberségről és kegyetlenségről szó se essék. Gyilkolj vagy téged gyilkolnak. Gyűjts bizonyítékot s tudd, hogy valahol, valaki ellened is gyűjti őket. Tartsd közel magadhoz legádázabb ellenségeid és érd el, hogy te légy az egyetlen, kiben megbízhatnak. Söpörd az asztal alá a járulékos károkat a cél érdekében. De mi a cél? Gileád fenntartása vagy Gileád elpusztítása? A pragmatizmus papnőjének nincs célja – az egyetlen, ami hajtja, a bosszú. Azokon, akik kifordították önmagából, akik alapító anyát csináltak belőle, akik mumussá tették, kegyetlen, embertelen szörnyeteggé. Akik éppúgy megfosztották őt is identitásától, mint a szolgálólányokat, feleségeket, Mártákat. Hisz Néninek lenni is csak egy konstruált szerep. Még a leghatalmasabb Nénié is. Ő sem lehet már soha önmaga, nem lehet az a nő, aki még nem fogott fegyvert nőtársaira, nem zsugorodhat hétköznapi méretre.

Atwood legizgalmasabb húzása e Néni vallomása – egy percre sem merül fel a felmentés, a megváltás lehetősége, a leggyűlöletesebb szereplők egyike marad, még ha birodalmat buktat is, de testamentumán át láthatjuk, hogyan fordítja ki a kiépülő diktatúra, a hatalom legyintése, a tanult vaslogika, az életben maradásért vívott harc önmagából az embert. Lydia valaha ember volt. Már nem az. És pontosan tudja, hogy sosem lehet újra az. De vajon ki ő? Mintha a holográf és a benne leírtak is azt a célt szolgálnák, hogy arcot adjon önmagának, hogy visszanyerjen valamit feloldott személyiségéből, hogy keretet adjon a számos szerepnek, melyet magára erőltetett – ily módon e szörny is beáll Atwood identitásukat kereső hősnőinek sorába: ahogy maga a szolgálólány, ahogy Grace Marks, ahogy Iris Chase, úgy Lydia Néni is meséjével ad formát önmagának. S formát nekünk, az olvasóinak.

„Miután ilyen mélyre ástam Gileád alapjai alá a lőporos ládámmal a hónom alatt, lehetséges volna meginognom? Mivel én is ember vagyok, ez abszolút lehetséges.

Abban az esetben megsemmisíteném ezeket a szorgos munkával teleírt oldalakat – és velük együtt téged is, leendő olvasóm. Elég a gyufaláng egyetlen lobbanása, és véged – nyomod sem marad, mintha soha nem is léteztél volna, mintha a jövőben sem léteznél. Micsoda isteni érzés! Bár ez az isten a pusztítás istene.”

Hogy lesz-e belőle kultuszkönyv, mint A szolgálólány meséjéből? Nem hinném. Mivel elődje nélkül nem is érvényes, nem is lehetne. De annyit és oly okosan tesz hozzá ahhoz, hogy kár lenne nem olvasni. Míg a szolgálólány rémmeséje az elnyomottak meséje, egyértelmű erkölcsi iránytűvel, jó és rossz szereplőkkel, olyan hőssel, kit lehet szánni és kinek lehet szurkolni, addig Lydia Néni meséje az egyik legkegyetlenebb tükör, mellyel szembekényszerít minket Guvat kegyetlen megalkotója: egy szituációban, ahol csak két út létezik, a felfelé, vagy a zuhanás, te vajon meddig mennél el, hogy elkerüld a zuhanást?