Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

„Mint az szégyenszemre szokásommá vált, egy talk show-t néztem, azt a fajtát, amelyikben az emberek kiborítják a bilit. Manapság ez a divat, a biliborítás: az emberek kiborítják a maguk bilijét, meg a másokét is, kiborítják azt is, ami benne van, meg azt is, ami nincs. Mindezt bűntudatból és gyötrődésből és kedvtelésből is, de legfőképpen azért, mert mutogatni akarják magukat, mások meg nézni akarják közben őket. Én sem vagyok kivétel: imádom ezeket a mocskos kis bűnöket, ezeket az ocsmány családi szövevényeket, ezeket a dédelgetett traumákat. Élvezem a várakozást, mellyel mint egy fantasztikus születésnapi ajándékról letépik a fedelet a férgekkel teli konzervdobozról, és élvezem a csúcspont utáni leeresztést a kukkoló arcokon: az erőltetett könnyeket, a kicsinyes, kárörvendő sajnálatot meg a beintésre felhangzó, kötelességszerű tapsot. Hát csak ennyi volt? – gondolják. Hát nem kéne, hogy ennél kevésbé közönséges és sokkal brutálisabb, sokkal hősiesebb, sokkal szívszaggatóbb legyen ez a seb a te húsodban? Halljuk a többit! Nem lehetne még egy kicsit kurblizni azon a fájdalmon?”

Hogyne lehetne. Mindig lehet. A szolgálólány meséje és az Alias Grace után végre kezünkbe vehettük Margaret Atwood tán legjelentősebb regényének újrakiadását a Jelenkor életmű sorozatában – csak remélni tudjuk, hogy lesz folytatás. A vak bérgyilkos már-már akkora hírnévnek örvendett a magyar könyvpiacon, mint fiktív névrokona, a regénybeli regény a fiktív rajongók körében: első kiadását évek óta alig lehetett beszerezni, A szolgálólány meséjéből készült sorozat sikere után pedig az antikváriumok egyik legkeresettebb – jócskán túlárazott – címévé vált. Ilyenkor persze mindig felmerül, hogy a sorozatok sikere és a szerző körüli világméretű felhajtás keltette túlzott várakozás vajon nem bizonyul-e indokolatlannak – szerencsénkre Atwood még nem okozott csalódást.

A vak bérgyilkos trükkös narratívával, többszintű elbeszéléssel mesél női sorsokról – tragikus, összetett, titkokkal terhelt életekről. Elbeszélője az idős Iris Chase, aki nyolcvanon túl, a halál közeledtét érezve írja le családja történetét – reményei szerint unokájának, a tőle elhidegült Sabrinának. Iris elbeszélésébe ékelve elolvashatjuk húga, a tragikusan fiatalon elhunyt Laura Chase posztumusz kiadott regényét, A vak bérgyilkost – mely regény egy fiatal nő és egy folyvást tilosban járó ponyvaíró szerelmi légyottjait írja meg a forrongó harmincas-negyvenes években. Laura regényében pedig kibontakozik a ponyvaíró egyik fantasztikus műve, A xenori gyíkemberek szüzséje – idegen bolygóval, társadalmi elnyomással, emberáldozatokkal, vak bérgyilkosokkal és feláldozandó néma szüzekkel.

Iris Chase, akárcsak Grace Marks, az Alias Grace főszereplője, megbízhatatlan narrátor. Miközben a gyáros nagyapa és a társasági hölgy nagymama történetétől kezdve részletekbe bonyolódóan beszéli el családja históriáját, az anya halálát, az apa lassú összeomlását a gazdasági világválság közepette, a húg kezelhetetlenségét és a nevelők sorának elüldözését; üzleti alapon szervezett házasságát a tönkrement családi gyárak „megmentőjével”, kirakatfeleséggé válását és lassú öntudatra ébredését, aközben a lényegről egy szót sem ejt. Azt a regénybeli regényből kell kihámoznunk. De vajon mi igaz abból, amit ez a zavarodott, tizenévesen elmegyógyintézetbe zárt, majd onnan megszökő és évekre eltűnő fiatal lány papírra vetett? Ki volt a rejtélyes ponyvaíró, aki megrontotta ezt a szende szüzet? Egyáltalán léteztek? Vagy a fantázia szüleménye az egész? Netán nem is Laura a főszereplője? Netán nem is ő írta A vak bérgyilkost?

Rutinos olvasóként nem nehéz felfejteni a szálakat – Atwood / Iris bőven ejt utalást, hagy fogódzót. Ám egy idő után nem is érdekes: ki és mit írt, ki kivel járt fülledt légyottokra, ki mikor viselte a hermelines keppet. Sokkal fontosabb amit Atwood ezekről a nőkről elmesél. Iris és Laura egyaránt a rájuk erőszakolt társadalmi szerepek rabja – míg Laura látszólag sikerrel hagyja maga mögött egy ponton e szerepeket és vonul ki a társaságból, épp ő lesz az, aki egy ábránd összeomlásakor maga is összeroppan és a folyóba hajt kocsijával. Iris ezzel szemben félig-meddig tudatosan burkolózik az elkényeztetett társasági feleség szerepébe: ó igen, ha egy kicsit is megtanulna olvasni a sorok között, sokkal korábban rájöhetne maga is az igazi tragédiára – de vajon akar-e? Iris, aki tizennyolc évesen zokszó nélkül megy hozzá az apja által rákényszerített üzleti partnerhez, hogy megmentsen gyárat, családot, kishúgot – végül egyiket sem tudja megmenteni. Iris, a nővér, akinek egész kisgyerekkorától elsődleges feladata, hogy gondoskodjon a húgáról – mert Laura kicsi, érzékeny, elvarázsolt, élhetetlen. Akit mindenki megró, majd megvet, amiért nem volt ott, nem vette észre, nem akarta tudni… Senkiben nem merül fel a kérdés, hogy vajon ki vigyáz rá, Irisra, amikor éjszakáról éjszakára gyötrődik erőszakos férje alatt egy kirakatházasságban? Ki törődik az ő érzéseivel, vágyaival, a vagyont érő selyem fedte foltjaival?

Mindig is a gondoskodó nővér az, aki a rövidebbet húzza. A húgnak megadatik a látványos tragédia. A csalódás, az öngyilkosság, a posztumusz glória. De ki volt valójában Laura Chase? Ki volt ez a zavart kislány, akit gyerekként szakítanak ki megszokott világából, aki anya nélkül, egy alkalmatlan nővér szárnyai alatt, romantikus ábrándképek és erőszak között hányódva kell felnőjön? Sosem tudjuk meg. Az igazi Laura Chase rejtve marad előttünk. Hisz jóformán Iris sem ismerte. És vajon ki a rejtélyes idegen, a ponyvaíró, aki köré az egész szövevény szövődik, aki elrabolja mindkét nővér szívét, aki a lapokon leginkább csak a hiányával tüntet, a regénybeli A vak bérgyilkos főszereplője? Ahogy Iris írja, ő a lyuk a fánk közepén – a semmi, ami azáltal lesz valami, ami körülveszi. Kétszer találkozunk vele az elbeszélés valós idejében – Alex Thomas, a kommunista agitátor, aki tragikus halált hal a spanyol hadszíntéren, a legnagyobb rejtélye mindkét regénynek. S léteztek-e vajon ponyvaregényei? Ha igen, hogyhogy nem találtak rájuk a Laura Chase után kutató irodalmárok és rajongók? Ha nem, vajon ki írta A xenori gyíkemberek áthallásos történeteit? Laura? Iris? Vagy?

Mindig eggyel mélyebbre süllyedünk a fájdalomban. Rétegről rétegre bomlik ki előttünk a történet, és ami szokványos-tragikus családi históriának indult, a korszellemnek megfelelő megalkuvásokkal, kis csalásokkal itt, kis csalódásokkal ott, az kegyetlen árulássá válik az egyik, borzalmas erőszakká a másik oldalon. A rétegzettséget követi le az elbeszélésmód változása is. Iris jelenidejű elbeszélése szikár, tárgyilagos, egy mindennel leszámolni készülő öregasszony listába szedése. A múlt megelevenítése már jóval stilizáltabb, dramatizáltabb – egyfajta hazug patinával vonja be saját múltját, nem is titkolt szándékkal, így távolítva tőlünk azt, amit saját valóságaként ad el. Hisz a valóság, mint kiderül, sokkal inkább a Chase-féle A vak bérgyilkos lapjain olvasható. A regénybeli regény stílusa romantikus, épp annyi szenvedéllyel, amit a kor még megengedett, libbenő szövetek mögött elsuttogott hazug ígéretekkel. És ott vannak a ponyvaregények, melyeket Alex alteregója ír: ezek stílusa durva, darabos, lényegretörő. A fantázia a szépelgés előtt. Mindezt színesítik korabeli újságcikkek, társasági beszámolók és politikai helyzetjelentések vegyesen – jóval többet, mint csupán hátteret adva az elbeszélés(ek)nek.

Atwood bravúrosan szövi egybe a különböző síkokat – a teljes történet (már amit mi annak gondolunk…) csak akkor bomlik ki, ha mind a négy síkon egyszerre mozgunk, ha mind a négy elbeszélést azonos érvényűnek tekintjük és egymás kiegészítőiként olvassuk. A végére persze helyrekerül ez-az: mégis, megnyugvás helyett csak hiányt hagy maga után – mint a fénykép, melynek más-más verzióban mindkét nővér birtokában volt. Amely képről hiába vágta le Laura akár nővérét, akár saját magát, mindig ott maradt a másik oldalon egy kéz. Egyik testvér sem létezhet a másik nélkül. Egyikük története sem érvényes a másik nélkül. Egyikük regénye sem működik a másiké nélkül.