Főkép

Tavaly ősszel a Margó Irodalmi Fesztiválon a magyar olvasók abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy egyszerre két izlandi szerzővel is találkozhattak. Vendégünk volt ugyanis Sigríður Hagalín Björnsdóttir és Jón Kalman Stefánsson, akik a civil életben egy párt alkotnak. Stefánsson neve nem ismeretlen a számomra, hiszen minden magyarul megjelent kötetét olvastam már – és tulajdonképpen ő az, aki megszerettette velem Izlandot, az izlandi irodalmat. Eléggé egyértelmű volt tehát, hogy Björnsdóttir regényét is elolvasom: hiszen meg kellett tudnom, hogy egy nő, aki Izlandon él, nem mellékesen Stefánsson élete párja, vajon milyennek írja le, milyennek látja hazáját. A fülszöveg alapján azt éreztem, hogy kettejüket nem érdemes igazán összehasonlítani, hiszen A sziget elsősorban egy disztópia, egy izgalmas politikai thriller – ugyanakkor nem mondanám azt sem, hogy messze áll a szépirodalomtól. 

 

Izlandon az élet (ha nem számítjuk az ottaniak harcát, amit a természettel kell megvívniuk) majdhogynem irigylésre méltó, szigetországként egyfajta izolált környezetben élnek. Ebből az „idillből” kiindulva kezdett el Björnsdóttir játszani azzal a gondolattal (illetve vele együtt mi olvasók is): mi történik, ha ezt a harmóniát valami egy csapásra szétzúzza. A regény alapreceptje tehát: végy egy országot (lehetőleg szigetország legyen, mert ott még jobban el lehet szeparálódni) és vágd el őket a külvilágtól. Legyen például egy krach az internet-szolgáltatásban, aminek következtében megszűnik (az egész országban és külföld irányába is) mindenféle kommunikáció, ráadásul hiába indítanak útnak hajókat és repülőket, nem érik el céljukat. Fokozd némileg a feszültséget: az ország vezető politikusai külföldön rekednek, így a belügyminiszter átveszi az irányítást és statáriumot rendel el. Ketyeg az óra, a kapcsolat sehogyan sem áll helyre, napról-napra fogy az élelem, vele együtt fordított arányban nő a pánik a lakosság körében. Ráadásul rengeteg turista reked az országban, akikről szintén gondoskodni kell.

 

Mit tehet és mit tesz a kormány egy ilyen esetben? Érdemes-e a múlt tapasztalataiból táplálkozni? Hiszen az izlandiak kemény munka árán érték el a katasztrófa előtti kényelmes életszínvonalukat, ha egyszer sikerült, talán újra megtörténhet. Csak követni kell a kormány utasításait, ők vezetik a népet a megoldás felé. Vagy mégsem?

 

A cselekmény két szálon fut, az egyik a jelen, amikor a tragédia történik. Hjalti, a fiatal újságíró épp szakít szerelmével, a kétgyermekes, hegedűművész Maríával és rövid időn belül (egy korábbi ismeretség révén) a belügyminiszternő stratégiai munkacsoportjában találja magát. Feladata tájékoztatni a lakosságot a kormány döntéseiről és meggyőzni őket, hogy egyedül az az út járható, amelyet számukra kijelölt az ország vezetése.

 

A másik szál a regény elején még sok kérdést hagyott bennem, azt sem tudtam ki a főhős és miért lakik magányosan egy elhagyatott tengerparti házban. Néhány fejezet után azonban már tisztult a kép és nyilvánvaló lett, hogy mi a két idősíknak a célja, mondanivalója. Nem lettem boldog tőle. 

 

Sigríður Hagalín Björnsdóttir fikciója riasztó képet fest arról a jövőről, amely bármikor, bármelyik országban kialakulhat. Ahol felüti a fejét a baj, ott a hatalom koncepciója elsőre jó ötletnek tűnik, de aztán mindig homokszem csúszik a gépezetbe, és egyszeriben csak az ösztönök, az önzés, a „csak nekünk legyen jó, a többi nem érdekel” vezérelv szerint működnek és működtetnek. Amíg flottul működik minden, addig nem is tudjuk elképzelni, milyen az, ha a boltok konganak az ürességtől, ha az éttermek zöme bezár, ha a város szinte összes szolgáltatása elérhetetlen, ezáltal mindenütt olyan, mintha a világvégén lennénk. Csak akkor érezzük, hogy baj van, amikor már a káosz kellős közepén vagyunk. 

 

Ez a történet joggal kapta meg az Izlandi Női Irodalmi Díjat, elgondoltató, hasznos és tanulságos. Mindig fontosnak tartom, hogy a karakterek megfelelően ki legyenek dolgozva; a szerzőnek ebben segítséget nyújtott, hogy maga is újságíró, így nem volt probléma a főhős szerepébe bújnia. Nagyon szeretem, ahogy Björnsdóttir ír, itt minden mondatnak súlya és helye van. Nem tesz fölösleges köröket, pontosan és hűen ábrázol, én pedig hittem neki, bár nem feltétlenül szerettem azt a világot, amelybe betekinthettem, amelyben a könyv olvasása alatt élhettem. Mind tartalmilag, mind pedig külsejében is méltó helyet foglal el az izlandi irodalom legjobbjai mellett a könyvespolcokon.