Főkép

Ivana története akár egy thriller alapsztorijának is beillene (de sajnos nem az, ez egy true story): képzeld el, hogy kilencéves vagy és éppen nyaralni készülsz. Kezdetben minden rendben van, de aztán egyszer csak elszabadul a pokol. A városba, ahol eddig éltél, nem mehettek vissza, mert ostrom alatt áll. Apád eltűnt a harcokban, talán nem is él. Otthontalan lettél, hontalan, menekült, száműzött, vagy mindegy is melyik szót használjuk, mind ugyanazt a rettenetes dolgot jelenti.

 

A történet megírásakor Ivana Bodrožić saját élményeiből merített, aki – akárcsak a regény főszereplője – Vukováron nőtt fel és kilencéves volt, mikor a szerb csapatok megtámadták a várost (még a főhős nevét sem változtatta meg). Engem mindig is jobban vonzottak azok a történetek, amelyek valós tényen alapulnak, mert ezáltal sokkal hitelesebbek érzem. Olyankor hajlamos vagyok nem is törődni azzal, hogy olvasás közben szétválasszam a fikciót a valóságtól, mert – főleg, ha ilyen fontos és érzékeny témát érint, mint a szerb-horvát háború –, annyira magukkal sodornak az események.

 

Az elégedettségemet tovább fokozta a narráció: kedvelem, amikor egy naiv, tisztalelkű gyermek szemével tekinthetek a felnőttek félelmetes, veszedelmekkel teli világára. Amikor a nyaralás kudarcba fulladt, Ivana talán még nem is fogta fel igazán, mi történik körülötte, mit is jelent valójában az, hogy az apjukról semmi hír és nem mehetnek haza. Édesanyjával és bátyjával éveken át szorongtak egy szűk kis szobában, ahol még levegőt sem lehetett venni úgy, hogy a másikat ne zavarja. Ez idővel mindannyiuk számára egyre terhesebbé vált, mint ahogy az is, hogy a helyi lakosok nem igazán tudták – vagy akarták – befogadni őket. Mindvégig éreztették velük, hogy ők csak menekültek, nem is igazán kedvelték, csak megtűrték őket.

 

A hontalanság érzete, a hasonló élmények miatt erős párhuzamot véltem felfedezni Kováts Judit Hazátlanok című regényével, amit néhány hónappal ezelőtt olvastam. Bár az a történet közel ötven évvel korábban játszódik, ott a kézsmárki cipszereket telepítik ki és lesznek hontalanok, ott a főhős, Harmann Lili nyolc évvel idősebb Ivanánál, de mindkettőben ugyanaz a kilátástalan és igazságtalan helyzet a központi téma: túlélni és asszimilálódni olyan környezetben, amelyik inkább kitaszítani kíván önmagából.

 

Ivana Bodrožićon kívül más szerzők is feldolgozták már a délszláv államok történelmének fontos eseményeit, de az általam olvasottak közül a Hotel Zagorje kiemelkedik abból a szempontból, hogy itt a hangsúly nem a harcokon, a vérontáson van, az atmoszférája sem kifejezetten a fájdalomhoz és a szörnyűségekhez köthető. Az időközben középiskolássá vált Ivana botladozása az életben első pillantásra olyannak tűnt, mint bármely más kamaszé: tanulás, bulik, diákszerelmek, lázadó dackorszak. A sorok között olvasva viszont tisztában voltam vele: a szerző nem hagy kétséget afelől, hogy a főhős minden lépését az apja hiánya okozta bánat vezérli. Bár éreztem a mondanivalójának súlyát, olvasása mégsem zaklatott fel – köszönhető ez a már említett narrációnak. Ez jó hír lehet azon olvasók számára, akik az átlagnál jóval erősebb empátiával rendelkeznek és félnek a lelkileg megterhelő olvasmányoktól.