Irvin D. Yalom: Úton önmagamhoz

Irvin D. Yalom, a világ tán leghíresebb pszichoterapeuta szépírója 2017-ben, nyolcvanhat évesen jelentette meg önéletírását, szándéka szerint utolsó irodalmi művét, mely egyszerre példaértékű szembenézés, számvetés, önanalízis és mind a pszichológia, mind az irodalom iránt érdeklődőknek kincset érő műhelytitkok gyűjteménye. Akik ismerik Yalom írásait, tudják, hogy őszinte múltidézésre lehet számítani – mégis, az olykor a polgárpukkasztás határait súroló nyíltság és a minden gátlástól mentes önanalizálás még nekünk, rajongóknak is okozhat némi meglepetést. Ami persze nem baj. Yalom saját bevallása szerint is példát akar állítani elénk: a halál közelségében nincs és nem is lehet helye mismásolásnak, elkendőzésnek, álságos tetszeni vágyásnak. Az egyetlen út a teljes őszinteségé. Tegyük hozzá: egész életében ezt vallotta, mind terápiás munkája során, mind irodalmi műveiben – hitelvesztés nélkül nem is írhatna másképp önmagáról. Ráadásul elért már annyit saját terepén, hogy gyakorlatilag bármit megengedhet magának – nincs az az önfeltárás, ami csorbíthatná eredményeit és népszerűségét. Így azért könnyű – mondhatnánk némi cinizmussal, de épp Yalom és társai pszichológiai témájú művei segítettek rávilágítani: teljesen mindegy, van-e kockázat vagy sem, az önfeltárás, a magunkkal szembeni őszinteség, a múlttal való szembenézés soha nem egyszerű. Még egy látszólag tökéletes életet élő, világhírű, gazdag, rajongott pszichoterapeutának sem.

Irvin D. Yalom 1931-ben született, bevándorló zsidók gyermekekként, gyermekkorát Washington szegénynegyedében töltötte, a szülők vegyesboltja feletti nyomorúságos lakásban, erőskezű anyja által halálra féltve – egy könyvmoly zsidó fiút a bandaháborúk szabdalta fekete negyedben volt is mitől. A kis Irvin hamar a washingtoni közkönyvtár bűvöletében találja magát – amikor épp nem keleti parti nyári táborokba száműzik, itt tölti minden szabadidejét, hogy így óvják az utcától. Itt kóstol bele először az irodalomba – ám útja ekkor még az akkoriban a kiemelkedés legbiztosabb útjának számító orvosi egyetemre vezet. Nagyon korán, tizenöt évesen ismeri meg későbbi feleségét, Marilyn Yalomot, akivel annak 2019-es haláláig élnek együtt. A Marilyn iránti szerelem és a kiemelkedés vágya végig kíséri az első évtizedek krónikáját – tökéletes társak és egymás tökéletes motiválói ők, a nála is okosabb és többre hivatott nő iránti lelkesedés hajtja Yalomot egyre magasabbra és magasabbra, míg az egyre nagyobb sikerek csak erősítik már-már földöntúli összetartozásukat (Marilyn Yalom a Stanford egyetem professzora, világszerte elismert feminista genderelmélet-kutató, több nagysikerű szakkönyv szerzője [magyarul egy sem jelent meg] és a francia irodalom doktora volt); mely összetartozásba négy gyermekük sem igazán férhetett bele. Az első rés a pajzson, egyben lehetséges magyarázat arra, hogy az emberi kapcsolatok szinte teljes spektrumát módszeresen vizsgáló pszichiáter-író miért hanyagolta a szülő-gyermek kapcsolat analizálását: készséggel elismeri, hogy lányának igaza van, amikor szemükre veti, hogy a szülők számára mindig is fontosabb volt a másik, mint négy gyermekük. A Yalom házaspár fél életét utazással, kutatói ösztöndíjakkal és tudományos (majd irodalmi) munkák írásával töltötte, miközben gyermekeik nevelése dadákra és bentlakásos iskolákra maradt.

Eme adalék is jól mutatja, hogy Yalom nem kertel. Nem rejti véka alá azt sem, hogy többször szemére vetették, páciensek, kollégák, közvélemény egyaránt, hogy „burokból prédikál”. Ennek legeklatánsabb példája A magyar macska átka című novelláskötet egyik darabjában olvasható is, melyben az Irene névre keresztelt páciens a fejére olvassa, hogy a terapeuta élete mennyire meleg, otthonos, ártatlan, konfliktusoktól és drámáktól mentes. Hogy vajon hogyan is tudna valódi segítséget nyújtani krízishelyzetben lévő pácienseinek, ha ő maga soha nem tapasztalt krízist? Vajon van-e bármi fogalma egy, a Stanford védett közegében létező felső-középosztálybeli pszichiáternek a „való világról”?

„Egy olyan terapeuta számára, aki egzisztenciális keretek között gondolkodik, egy ilyen védett élet inkább teher. Sokszor vágytam rá, hogy kilépjek az egyetem elefántcsonttornyából, és belevessem magam a való világba! Évekig tervezgettem, hogy valamelyik hosszabb kutatói szabadságom alatt fizikai munkásként dolgozom, mondjuk, detroiti mentőkocsisofőrként, vagy egy manhattani gyorsétterem szakácsaként, esetleg eladóként egy szendvicsbárban. Erre azonban sohasem került sor, mindig elcsábított valami más, ellenállhatatlan ajánlat: egy írói elvonulás Balin, egy kolléga velencei meghívása vagy éppen egy bellagiói ösztöndíj a Comói-tónál. Sok tekintetben el voltam szigetelve a nehézségektől.”

Micsoda problémák… Félretéve az iróniát, a kérdés túlmutat Yalomon és az ő kihagyhatatlan világkörüli túráin: a kortárs pszichoterápia (és a belőle kinőtt segítő szakmák) egyik legérdekesebb kérdése épp az, hogy a terapeuta saját tapasztalata mennyiben segíti a terápiás folyamatot – erre a kérdésre azonban már nem Yalomtól fogjuk megkapni a választ. Iróniáért egyébként ő sem megy a szomszédba, az például, ahogy elénk tárja a hatvanas-hetvenes évek pszichiáter közösségének drogokkal való kísérletezését (tudományos kísérletezésre tessék gondolni, a Stanfordon egyetemi keretek közt végeztek hallgatók és oktatók részvételével LSD-kísérleteket), illetve, hogy hogyan húzta ki házassága egyik válságából a Rollo May-től kapott „különleges” ecstasy, több mint vicces. Nyilván ma már senkinek nem ajánlaná e terápiákat, de hát hiába is tagadná, hogy azokban az években a kísérletezést ők (is) magasfokon űzték. Nyilván szigorúan a tudomány érdekében.

No de házassági válság, drogok és kényszerű egzotikus utazások ide vagy oda, minket, irodalomrajongókat mégiscsak Yalom irodalmi munkássága érdekel elsősorban – elképesztően érdekes volt olvasni, nem csak a művek születési körülményeit, a regényekbe és novellákba beleszőtt valós terápiás tapasztalatokat (és igen, még annál is jóval több valós alapja van a legtöbb történetnek, mint hittük – de természetesen minden sztori a páciensek beleegyezésével és elváltoztatott adatokkal került kötetbe); de magát a folyamatot is, ahogy az akkor már egyetemi professzor és tankönyvszerző Yalom negyven felett elkezd filozófiai kurzusokat látogatni és Heideggerrel ismerkedni. „Rendkívül sajnáltam, hogy filozófiai és általában humán alapismereteim annyira hiányosak, ezért elhatároztam, hogy kitöltöm ezeket a réseket. […] Lassan kiválogattam magamnak azokat a gondolkodókat, akik leginkább relevánsnak tűntek a szakterületemen. Elmélyültem Nietzsche, Sartre, Camus, Schopenhauer, Epikurosz és Lucretius munkásságában; Kant, Liebniz, Husserl és Kierkegaard elképzeléseit kevésbé találtam átültethetőnek a klinikai gyakorlatba.” A regények után nem lehet nem széles vigyorral olvasni e sorokat (és hálát adni az égieknek amiért megkíméltek minket egy lehetséges „Kierkegaard-terápiától”...). Innen már egyenes út vezetett a szépirodalomhoz, és Dosztojevszkij, Tolsztoj, Beckett, Kundera, Hesse, Mutis, Hamsun műveihez, melyek „az emberi létezés alapvető paramétereit kutatják”. Innentől pedig nincs megállás. Bár az első éveket még fémjelzi némi aggodalom – „vajon nem látnak-e át az igazi filozófusok tudásom vékony burkán?” – azonban hamar megszületik az Egzisztenciális pszichoterápia, majd követi az Amikor Nietzsche sírt, a Terápiás hazugságok és társaik. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.