Főkép

„...bizton állítom, hogy a pszichiáterek a legkönnyebben megtéveszthető emberek közé számítanak. Úgy értem, végső soron ahhoz vannak szokva, hogy az emberek igazat mondanak nekik, hiszen fizetnek azért, hogy meghallgassák a történetüket. Úgy vélem, a pszichiátereket nagyon könnyű átverni...”

 

A fenti idézet akár a könyv mottója is lehetne, ahogyan arra a címéből és a fülszövegből is következtetni lehet. Irvin D. Yalom maga is pszichiáter, ezáltal saját tapasztalataival felvértezve, igazán hitelesen tudja ábrázolni azt a világot, ami talán nekünk, magyaroknak annyira nem triviális – bár lehet, hogy ez csak az én környezetemben érezhető.

 

Ernest Lash tehetséges pszichiáter, imádja a munkáját, nagyszerű karrier áll előtte. Persze nem mindegyik betegével sikerül könnyen és hamar sikereket elérnie. Itt van például Justin, akivel öt évig keményen dolgozott azon, hogy a férfi kilépjen a házasságából – miután megbizonyosodott róla, hogy páciensének ez lenne a legmegfelelőbb megoldás. De a tanult, bejáratott pszichoterápiás eszközök Justinnál csődöt mondtak, és amikor Ernest már-már feladta, gyakorlatilag a közreműködése nélkül történt meg a nagy lépés – köszönhetően a páciens fiatal új szeretőjének.

 

Számomra a történet ott kezdett érdekessé válni, akkor csillant fel a szemem és markoltam egyre erősebben a könyvet, amikor Carol, a cserbenhagyott feleség színre lépett. Az okos ügyvédnő megesküdött, hogy revansot vesz a pszichiáteren, aki rávette férjét, hogy elköltözzön tőle. Bosszújához a legkézenfekvőbb és egyben legpiszkosabb eszközhöz folyamodik: női vonzerejét bevetve próbálja elcsábítani a terapeutát – akinek köztudottan tilos bármiféle szexuális viszonyt folytatnia a pácienseivel. Alaposan kigondolta, milyen mesével álljon elő, meg kellett találnia a középutat, mert ha a teljes igazságot tálalja, Ernest ráismer a történetre és összerakja a kirakóst, ha viszont túl sok hazugságot sző bele a történetbe, akkor abba könnyen belezavarodhat. Beszélgetéseik során mindkét félt érik meglepetések, és mi olvasók igazán kellemesen szórakozhatunk játékukon.

 

Ernest és Carol története mellett egy másik szál is kibontakozik előttünk, amelynek vannak kapcsolódási pontjai a pszichiáter szálával, és később egyre több összefonódást tapasztalhatunk, amely egyre izgalmasabbá, élvezhetőbbé teszik az olvasmányt. Marshall, Ernest szupervizora (akivel a terapeuta kielemzi a pácienseivel történő beszélgetéseket) ugyanolyan, ha nem még veszélyesebb csapdába esik, amelyet szintén egyik betege állít a számára.

 

Talán kicsit túl sokat időztem el a történetnél, de ezen nem kell csodálkozni, hiszen számomra az egyik legnagyobb erénye ennek a regénynek maga a cselekmény, ami kellően érdekes, szórakoztató, szövevényes. Hiába súlyos lelki problémák megoldásán fáradoznak a terapeuták és betegeik, a regény hangulatára ez mégsem nyomja rá a bélyegét, Yalom stílusa kifejezetten szórakoztató. A történetvezetésen túl az író a karakterek ábrázolásában is remekelt, Carol például pont annyira ellenséges és negatív figura, amennyire kell (nem is tudott engem maga mellé állítani), Ernest pedig a terapeuták mintapéldánya is lehetne.

 

Néhány évvel ezelőtt futott egy HBO által készített filmsorozat Terápia címmel. Az én életemből ugyan kimaradt, de a minap olvastam róla ezt az ajánlást, mely közel hasonló érzéseket keltett bennem, mint Yalom regénye. Témáját és hangulatát tekintve nagyon sok rokon vonást fedeztem fel közöttük, ezért akik kedvelték a sorozatot, azokat biztatom, hogy nyugodt szívvel vegyék kézbe Yalom regényét is, melyben a pszichológia és szórakoztatás olyan ötvözetét hozta létre számunkra, amelyre nem is számítunk. Mindkettőt kellően adagolta: nem lett „túlokoskodva” a pszichológiai szál, hanem plusz élményt nyújtott a „kész átverés show”-hoz. Megjegyzem, a regény sikeréhez, hitelességéhez nagyban hozzájárul a szerző pszichiáter volta. Bár én nem vagyok túlzottan otthon ebben a témában, nem ismerem a tipikus „pszichiáter” regények ismérveit, egyet bizton állíthatok: engem Irvin D. Yalom az ujjai közé csavart. Ha a feketére azt mondta volna, hogy fehér, azt is elhiszem neki, és nem kételkedem abban, hogy valós képet nyújtott a terapeuták és betegeik viszonyáról. A jövőben minden bizonnyal keresni fogom a további magyarul megjelent műveit, mert ritkán találkozni ilyen sodró lendületű, izgalmas, olvasmányos regénnyel – ez minden olvasó álma.