Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő

A néhány éve megismert Hotel Világ óta tervben volt, hogy olvasok még valamit Ali Smith-től, ugyanis olyan ízig-vérig csavaros, sokrétű és sokféle narrációval elmesélt történettel, mint az volt, azóta sem nagyon találkoztam. Most pedig itt is volt az alkalom, hiszen a tavalyi év vége felé jelent meg a skót írónő többszörös díjnyertes regénye, a Hogy lehetnél mindkettő, a Magvető gondozásában. Persze nemcsak a narráció volt ezúttal is különös, de a könyv felépítése is. A benne található két történet a kiadásokban hol így, hol úgy szerepel – hol az egyik van elől, hol a másik. Nekem egy olyan jutott, amiben az első történet egy középkori festőé.

Az első rész narrációs technikája a Hotel Világból is ismerős lehet: egy ismeretlen okból vagy célból az élet és halál között rekedt szellem szemével látjuk a világot. Ám nem egy akármilyenével, ugyanis egy jó ötszáz éve elhunyt festőével, hogy az ő nézőpontjából hol egy 21. századi lány mindennapjait követve (akihez művészünk valami rejtélyes módon hozzá van kötve, és akitől nem tud megválni egyetlen pillanatra sem); hol saját, reneszánszkorabeli életében kalandozva olvashassunk nagyon is kortárs, nagyon is divatos témákról, így például a genderkérdésről is.

Hogyhogy? Úgy, hogy a derék Francesco nem fiúnak, hanem lánynak született, ám hiába volt roppant tehetséges, az apja úgy vélte, hogy művészként csak és kizárólag férfiként érvényesülhet gyermeke, így maradt az álruha és az ebben az inkognitóban végigjárt (művészi) életút, annak minden zökkenőjével és nehézségével (folyamatos pénzügyi gondok, a mecénások folyton bele akarnak szólni az alkotásokba stb.).

Mit ne mondjak, eléggé érdekes téma, ám ez a történet azonban tökéletesen alkalmatlan arra, hogy történelmi regényként szemléljük. Az egy dolog, hogy a valódi Francesco del Cossa (akinek az életéről alig maradt fenn információ) valójában férfi volt, nem nő, de a narráció folyamatosan gondoskodik arról, hogy kidobja az olvasóját a 15. századi térből, hisz itt – többek között – egymást „Mister” XY-ként emlegetik az itáliai festők, pennyben vagy centben kapják a fizetésüket, vagy egy egyszerű „okéval” nyugtáznak információkat. Egy olyan tudatos alkotónál, mint amilyen Smith, ez minden bizonnyal nem lehet véletlen, gondoltam.

Aztán furcsa volt az is, hogy milyen látványosan nem kezd semmit azzal a szöveg, hogy miként élhetné át és dolgozná fel egy több évszázada élt ember a mai világot. Igazából semmilyen komolyabb reakciót nem vált ki belőle egy autó látványa (bár hiányolja előle a lovat, mert mindig is szerette ezeket a nemes négylábúakat), egy fénykép készítése vagy az okostelefon képernyőjén futó netes pornó. Egy olyan tudatos alkotónál, mint amilyen Smith, ez minden bizonnyal nem lehet véletlen, gondoltam ismét. De akkor mit is akar a költő, akarom mondani az író mondani nekünk? – vakartam a fejem, miközben az egyébként itt-ott zseniálisan megírt és emlékezetes jeleneteket olvastam. A második egységből biztosan kiderül…

Mint sejthető, ez a második rész a szellem által követett lányt, George-ot, állítja középpontba, aki nem elég, hogy kamasz és nem igazán tud mit kezdeni a nemiségével, de nemrég vesztette el szeretett édesanyját is, akinek hiánya belengi a történet minden sorát. A narráció a könyv ezen felén is roppant csapongó, oldalakon belül többször ugrunk egyik idősíkból a másikba, hogy feltáruljon előttünk a frissen (fél)árvává váló lány jelene, és az a közelmúlt, melyben édesanyjával elutaztak Olaszországba, hogy élőben is megnézhessék a már korábban megismert szellemünk, Francesco fantasztikus freskóit.

Ezeken az oldalakon ismét szembesülünk a művészlét gondjaival (többek között a legkonkrétabb bizonyíték a valóban élt és a regénybeli festővel kapcsolatban, hogy fennmaradt egy levele, melyben arra kéri megrendelőjét, hogy fizesse ki az egész járandóságát); a genderkérdéssel (George meglehetősen androgün módon van ábrázolva, iszonyat képlékeny és megfoghatatlan módon tárja elénk Smith a nemi irányultságát is, valamint a közel-keleti származású iskolatársnőjéhez, H-hoz való viszonyát – de épp ilyen megfoghatatlan módon volt bemutatva Francesco nemi irányultsága is, aki egyszer hol a férfiakhoz, hol a nőkhöz vonzódott az előző egységben), és még folytathatnám. Például a közember és a hatalom közötti torz viszonnyal (George anyja netes posztokban ostorozza a politikát, és emiatt vagy figyeli a titkosszolgálat vagy nem), vagy a szinte azonos férfi-/apaképpel (mindkettejük apja inkább egy elmosódott távoli alak, aki nem tud semmilyen problémát megoldani, aki bár anyagi biztonságot ad, de inkább csak a háttérben téblábol szerencsétlenül és elveszetten).

Bár ismét rendkívül profin és öntörvényűen kezeli Smith a narrációt, és megint csak rendkívül biztos kézzel ragad meg és tár elénk roppant emlékezetes pillanatokat a két főszereplő lány életéből, de bizony sokszor elég rendesen kilóg a történet szövetéből az ideológiai mondanivaló, az, amit elénk akar tárni a brit írónő a jelenkorunkról. Hogy csak egy példát említsek, amiben roppant nyakatekert módon ránt be egy aktuálpolitikai témát a semmiből (a semmibe), álljon itt egy idézet:

„Te, mondja az anyja, ahogy elnézi, a saját létezésed migránsa vagy.

Nem vagyok, mondja George.

De igen, mondja az anyja.

Most mi bajod, dinoszaurusz?, kérdi George.

Az anyja nevet.

Ugyanaz, mint neked, mondja. Mindannyian a saját létezésünk migránsai vagyunk. A világnak ezen a részén legalábbis. Úgyhogy jobb, ha felkészülünk. Mert nézd meg, hogy bánnak a migránsokkal az egész világon.”

Úgyhogy azt kell mondanom, Smith regénye nálam maximum csak félsiker (mert újra hangsúlyozom, vannak roppant emlékezetesen és jól megírt szakaszai bőségesen), de ettől függetlenül biztatok mindenkit arra, hogy tegyen egy próbát vele, hátha neki más lesz a véleménye.