Főkép

„...ez itt észak és dél és kelet és nyugat, és más világok időjárási törvényei itt nem érvényesek. Ha úgy akarja a hó, a legnyarabb július közepén is lehull, ha úgy akarja a víz, a legtelebb február közepén leesik. Ez itt egy olyan föld, ahol kizárólag a maga alkotta szabályok léteznek, és ezekről nem szokás számot adni az embereknek.”

 

Ha komolyabban belegondolok, szerintem akkor fertőződtem meg az „izlandi vírussal”, mikor elolvastam Jón Kalman Stefansson A halaknak nincs lábuk című regényét. Számomra Izland azóta a legvarázslatosabb hely a világon. Az emberek természetközeli életvitele már-már irigylésre méltó lenne, ha nem kellene nap mint nap megküzdeniük az elemekkel – tisztelik és becsülik a természetet, mert tudják, hogy az életük függ tőle. Azt mondják, az északi emberek hidegek, zordak, mint az ottani időjárás, de én az eddigi olvasmányaim alapján nem ezt tapasztaltam. Kätlin Kaldmaa regényében például sokkal több érzelem lapul a sorok között, mint gondolnánk. 

 

Kaldmaa szövegvilága egészen egyedülálló: néhol olyan lírai, mintha verset olvasnék (csak éppen nincs versszerűen tördelve), máshol mesék köszönnek vissza a lapokról, és időnként mintha rajzolni szeretne a szavakkal (itt meg pont a tördelés az, ami képpé varázsolja a szöveget). Nem emlékszem, hogy valaha találkoztam volna efféle nyelvi játékkal, ennyi leleményességgel, mint amit az észt szerzőnő regényében felfedezhettem. A kedvencem például az volt, amikor az egyik fejezetben az alrészeket a-val és b-vel jelölte (afféle alcímként), jelezvén, hogy a és b ugyanakkor játszódik időben: két ember, egy lány és egy fiú születését és gyermekkorát öleli fel ez a rész, lehet felváltva is olvasni, vagy pedig külön-külön az egyes részeket. Persze a legjobb az, amikor már nem csupán a és b van, hanem már c és d is, meg közöttük mindenféle matematikai jelek...

 

A mindössze hat fejezetből álló regény Gudrun és Jónsi történetével indul, akik friss házasokként egy eldugott fjordon, Eyriben telepszenek le. Jónsi rövidesen hajóra száll és évekre eltűnik; Gudrunnak pedig meg kell küzdenie a magánnyal, a hideggel és idővel a fjordba betelepedő idegenekkel is.

 

A további fejezetek mindegyike Gudrun és Jónsi leszármazottairól szólnak, lányokról és fiúkról egyaránt. Minden fejezet elején olyan érzésem volt, mintha nem is egy regény lenne, hanem több hosszabb lélegzetű novella, de aztán vissza-visszatértek a már megismert karakterek és a családfa is kezdett szépen kialakulni a lelki szemeim előtt. A legdrasztikusabban pont a címadó fejezet „lógott ki” a sorból (már eleve amiatt is, mert nem sűrűn fordul elő, hogy egy kötet az egyik fejezetről kapja a címét). Svédország a helyszín, a főhőse Elin, aki megismerkedik egy észt fickóval. Teljesen mai és túlságosan is civilizált történet a korábbi részekhez képest, biztos voltam benne, hogy itt aztán végképp nem lesz kapcsolódási pont az előző részekhez – de tévedtem...

 

Az Észtországban élő Kätlin Kaldmaa – saját bevallása szerint – Izlandon tud a leginkább írni, oda vonul el, ha alkotni akar. Ezt meg tudom érteni. Képzeljünk el egy olyan helyet, ahol a hideg téli estéken a tűz mellett összeül a család, a gyerekek pedig tátott szájjal hallgatják az apjukat és folyton kérlelik: „Apa, mesélj még!”. A mai felgyorsult, túldigitalizált világunkban ez már számunkra nehezen elképzelhető. Az Izlandon nincsenek lepkék egy ilyen mese, amit újra és újra hallani (olvasni) szeretnék, hogy – legalább – képzeletben én is izlandinak érezhessem magam.