Bruno Vieira Amaral: Ma ​velem leszel a paradicsomban

Gyakorlatilag egyetlen, ám annál nyomósabb oka van annak, hogy mindenképp el akartam olvasni egy általam nem ismert fiatal portugál író első magyarul megjelent könyvét – ami a Ma velem leszel a Paradicsomban címet viseli –, mégpedig ez az „ok” nem más, mint a legendás W. G. Sebald, akit a fülszöveg említ a szerző, Bruno Vieira Amaral kapcsán.

Túlzás nélkül állítható ugyanis, hogy későn induló és tragikusan rövid pályája során a német beírta magát az irodalomtörténetbe, és a ’90-es évek talán legfontosabb és legmegkerülhetetlenebb írójává vált – és nem mellékesen az egyik kedvencemmé is. Így nem is csoda, hogy úgy voltam vele, hogy amennyiben lehetséges, és persze ha csak korlátozott mértékig is, de az általam korábban még csak nem is hallott portugál szerző tolla által újra akartam élni azt, amit Sebald művelt a könyveiben. Hogy sikerült-e? Csak részleteiben.

A fülszöveg ugyanis nem hazudik, Vieira tényleg valami olyasmivel próbálkozott, mint Sebald: egy, a szerzővel gyakorlatilag egy az egyben azonosítható elbeszélő ered egy rég elfeledett és a maga korában is csak tucatfigurának számító alak nyomába. A stílus dokumentarista és pontos tényeken alapuló, megkerülhetetlenül fontosak az egykori helyszínek, épületek, melyeket maga az alkotó is felkeres, vannak beékelt fényképek és még sorolhatnám…

Maga a központi történet egy krimi is lehetne (a fentiek alapján persze már sejthető, hogy nem lesz az), mivel Vieira arra keresi a választ, hogy ki és miért gyilkolhatta meg jó harminc évvel ezelőtt az unokatestvérét, Joao Jorgét, akire ennyi év távlatából ő maga már nem is emlékszik. Ám olyan sokat vállalva fog bele ebbe a történetbe, ami sajnos kódolja is azt, hogy ez a dokumentumregény csak részsiker lehet, ami, úgy érzem, több ponton is összeomlik saját súlya alatt.

Hiszen rengeteg megkezdett és felfejteni kívánt téma: kezdetnek magának a bűncselekménynek a felgöngyölítése, Vieira gyermekkorának és családi hátterének rekonstruálása. Aztán a portugál gyarmati rendszer és a diktatúra összeomlása utáni időszak megidézése, az elvesztett gyarmatokról többnyire kényszerűségből hazatérők sorsának, valamint az ebből is fakadó rasszizmusnak a bemutatása. Mindez nyakon öntve rengeteg történelmi és kulturális utalással, melyeket az átlagolvasó nem igazán érthet (bár ezt nagyban orvosolja a szöveg végi bőséges végjegyzet), illetve rengeteg, kimondottan fajsúlyos írótól származó vendégszöveggel (többek között Sebald, Cercas, Daoud, Garcia Márquez, Vargas Llosa vagy Atwood). Egész egyszerűen túl sok, szerintem itt-ott agyonnyomja az amúgy hihetetlenül profin megírt és végiggondolt szöveget, és nem kis terhet ró az olvasóra.

Számos részlete mellett kimondottan Vieira vállalkozásának grandiózussága nyűgözött le ebben a kötetben, még akkor is, ha ez adta a végeredmény felemásságát is. Elsősorban azoknak ajánlanám ezt az igazán baljós című könyvet, akik éreznek magukban elég erőt ahhoz, hogy átrágják magukat ezen a sűrű, sötétlő szövegdzsungelen, amit Bruno Vieira Amaral egy rég elfeledett gyilkosságon töprengve létrehozott.