Melanie Golding: Életeim

A fülszöveg egy igazi, letehetetlen, misztikus thrillert ígér, és többé-kevésbé ezt is kapja az olvasó. Melanie Golding szerez néhány hátborzongató percet az Életeim lapjain, de bennem maradt némi hiányérzet is.

Felemásak az érzéseim, de kezdjük a pozitívakkal. Először is az alaptörténet szuper, izgalmas helyzetet teremt. Lauren épp csak életet adott több órás vajúdás után az ikreinek és a jól megérdemelt pihenés (haha, inkább véget nem érő éjszakázás) után valaki betör a szülészetre és el akarja vinni a fiait. A gyermekágyi időszak kíméletlen, realisztikus, rózsaszín köd-mentes ábrázolása a főszereplő mellé állít minket, drukkolunk neki, és kérdés nélkül hisszük el minden szavát, hogy ő egy szegény, szerencsétlen áldozat.

Erre ráerősítenek az otthon töltött napok eseményei is. Érdekes képet kapunk a házaspár hétköznapjairól, első látásra minden olyan egyértelműnek tűnik (sokat dolgozó férj, aki valószínűleg félrelépett, a hétköznapokban nem szívesen veszi ki a részét a gyermekek körüli teendőkből), de ahogy kapargatjuk a felszínt, úgy derül ki egyre több minden, ami alapjaiban kérdőjelezi meg az eddigi tudásunkat, írja felül az első benyomásainkat. Bár az ügyet téves riasztásra hivatkozva ejti a rendőrség, egy rámenős nyomozónő mégis elkezdi felkutatni a bizonyítékokat, hogy aztán valami vérfagyasztó titokra bukkanjon a mélyben. A thriller vonal valóban elég félelmetes, bemászik az ember bőre alá, és nem enged, amíg nem olvastad végig a könyvet. És mivel eléggé lassan peregnek az események, valóban csak az utolsó lapokon jutunk el a felismerésig... 

Azért akad némi negatív élményem is a kötettel kapcsolatban. Lauren karaktere alaposan kidolgozott, de ezt másról nem igazán tudnám elmondani. Az ügyet megkapó nyomozónő jelleme például apró darabokból épül fel, mindig kapunk egy kis elszórt információmorzsát, de aztán ez a sok pici tudás valahogy mégsem állt bennem össze egyetlen képpé. A férj esetében is úgy gondolom, hogy talán érdemes lett volna még többet megtudnunk róla, a gondolatairól, az érzéseiről, a múltjáról.

A másik problémám a végével volt: úgy érzem, a történet lezárása nem lett hibátlan, valahogy elmaradt a katarzis. Értem, mit szeretett volna elérni Melanie Golding, de valahogy mégsem ütött akkorát, mint szerettem volna. Talán azért, mert pont fele-fele arányban keveredett benne a misztikus vonal és a realisztikus háttér, és nekem nagyon hiányzott, hogy valamerre végérvényesen elbillenjen. Hiányzott a hangsúlyosabb múltidézés, vagy esetleg még három-négy ijesztő momentum a végén.   

A hibák ellenére azt gondolom, a misztikus thriller kedvelőinek tetszeni fog ez a regény, és okoz majd néhány álmatlan éjszakát. Ikreseknek és várandósoknak viszont (még pár évig) nem ajánlom.