Főkép

Azt hiszem, tökéletesen mutatja be Colson Whitehead nemrégiben megjelent, A Nickel-fiúk című regénye azt, hogy miért lett olyan óriási közönség (és egyben kritikai) siker a 21. Század Kiadó KULT Könyvek sorozata. Ugyanis ismét egy olyan profin megírt, bevált, ám nem elkoptatott paneleket felhasználó, az érzelmeinkre is hatni képes történetet kapunk, amelynek azért van a sodrása mellett mélysége is. A sokszoros díjnyertes szerző A föld alatti vasúthoz hasonlóan ismét az amerikai történelem egy sötét korszakát állítja a középpontba. Az új időpont a 19. század helyett a 20. század második fele, ám a probléma a régi: a rasszizmus, az elnyomás és a feketék harca egy emberhez méltóbb életért.

 

Történetünk kezdetén fedezik fel egy egykori fiúnevelő javítóintézet jelöletlen temetőjét, és ez a hír indítja be a lassan már inkább a nyugdíjhoz közelítő Elwood emlékezetét, aki majd’ fél évszázaddal ezelőtt maga is az intézet lakója volt. Innentől kezdve – jól ismert módon – ismerjük meg az egykori fiú és a későbbi felnőtt férfi életét váltott szálakon.

 

Érezhető, hogy Whitehead profi író, tudja, hogy mit és miért csinál, honnan és hová akar eljutni, és milyen módon. Úgy képes megjeleníteni az ártatlanul javítóba került fiú karakterét, hogy az egy pillanatra sem válik bántóan sablonossá, erőltetetté vagy hatásvadásszá (valljuk be, ártatlanul bebörtönzött emberek történetével már tele a padlás), és úgy tudja bemutatni a címben is megjelenő Nickel Intézet mindennapjait, hogy az tökéletesen realista és hihető legyen. Pontosan úgy adagolja a szörnyűségeket a szürke hétköznapokhoz, hogy a regény egyetlen pillanatra sem válik öncélú nyomor- vagy fájdalomleírássá, hanem marad egy teljességgel hihető krónika a nem is olyan régmúltból.

 

És az egész működik elejétől a végéig, megingás nélkül, még akkor is, ha a tapasztalt olvasó pontosan felismeri a számtalan helyről ismerős paneleket: a két jóravaló, többre érdemes fiú barátságát, a szadista börtönigazgatót, a mindenek felett szemet hunyó gazdag döntéshozókat, vagy a sok rasszista fehér között kötelezően felbukkanó jóravalót... – és így tovább.

 

Az afroamerikai író könyvének lapjain feszül egymásnak Martin Luther King békés és szeretettel teli ellenállására való felhívása a nyers valósággal és a realizmussal, azzal a szinte rabszolgaságot idéző elnyomással, amivel nap mint nap kell szembesülnie az ide zárt fekete fiúknak. Hogy melyik nyer? Természetesen nem árulom el előre.

 

Úgy gondolom, hogy A Nickel-fiúk egy kimondottan profin megírt, átgondolt, és fontos témákat boncolgató alkotás, amelyet azért – paradox módon éppen a profizmus és az ismert elemekből való felépítettsége miatt – egy fokkal gyengébbnek tartok, mint A föld alatti vasutat. De biztos vagyok benne, hogy így is sikeres lesz, és számtalan olyan olvasóhoz jut el, akit érdekel az amerikai közelmúlt árnyoldala, egy érzelmeinkre is hatni tudó börtönsztori.