Colson Whitehead: A föld alatti vasút

A föld alatti vasút már a sokadik rabszolgasággal foglalkozó regény, és bár engem nem foglalkoztatott különösebben ez a téma vagy ez az időszak, mégis nagyon vártam már, hogy elolvashassam. Mégpedig azért, mert az angolszász kritika szinte egyöntetűen remekműnek tartja a Pulitzer-díjjal és Nemzeti Könyvdíjjal is kitüntetett alkotást, és ennek fényében egyszerűen nem akartam elmenni mellette szó nélkül.

A már közel húsz éve publikáló szerző a régi, ám korántsem lassú vagy ráérős történetmesélős hagyományt eleveníti fel művében. Valamikor a 19. század elején végigkövethetjük az éppen csak a felnőtt kor küszöbére érkező rabszolgalány, Cora szökési kísérletét egy nyomorúságos ültetvényről a homályos, csábító és szabadságot ígérő Észak felé.

Colson Whitehead (a fordítónak, Gy. Horváth Lászlónak is hála) egy egyszerű, könnyed, gördülékeny és néha a líraiság határán táncoló nyelven beszéli el a fiatal lány életét az örök pokolnak tűnő birtoktól kezdve, a különféle veszélyekkel és fenyegetésekkel teli útján át az ismeretlen jövőig. Ám mégsem a pörgő akciójelenetek, a plasztikusan ábrázolt kínzások vagy az ebből fakadó taszító horror az, ami a legemlékezetesebb ebben a regényben, hanem a korabeli amerikai társadalom legmélye, a rendszert működtető embereket mozgató elvek és erők alapos, körültekintő leírása. A 49 éves szerző ugyanis egyforma könnyedséggel és eleganciával igazodik el az egyes emberek és egy egész társadalom lelkületében.

Az akkori Egyesült Államok természetesen még nem volt annyira egységes, mint napjainkban, és még minden állam másként állt a rabszolgakérdéshez. Cora útját nyomon követve talán ezeken a nagyon változó, ám gyakorlatilag minden esetben rendkívül torz elképzeléseken szörnyülködhetünk a legjobban: többek között van itt „szelíd” módon, ám ugyanakkor mégis csak kikényszerített kasztrálás, szándékosan terjedni hagyott fertőző betegségek a feketék között, hétvégi mulatságként végrehajtott lincselés, vagy akasztott négerekkel teleaggatott erdő is. Ezekhez képest a lányt üldöző vérszomjas fajankók vagy a érzékletesen megrajzolt főgonosz, Ridgeway tettei eltörpülnek – ez utóbbi engem egyébként kísértetiesen emlékeztetett Cormac McCarthy minden értelemben halhatatlan Holden bírójára, ami igen nagy szó.

A karakterábrázolás egyébként is a szerző egyik legnagyobb erőssége. Gyakorlatilag a könyv minden szereplője tökéletesen megrajzolt, élő-lélegző figura, akik mind-mind megállnak a saját lábukon, önmaguk jogán. Olyannyira, hogy a lány (vonat)útját követve (a szerző egy igen nagy leleménye az, hogy kvázi alternatív történelmi regényt kreálva, a föld alatti vasút – ami valójában egy eldugott búvóhelyekből és lazán összekapcsolódó segítők alkotta csoportokból álló szervezet volt – egy valódi földalatti vasúthálózattá válik, sínekkel, mozdonyokkal és masinisztákkal együtt) egy-egy mellékszereplőt a középpontba állítva olyan eredeti és megkapó történeteket kapunk, amik akár önálló novellaként is megállnák a helyüket.

Colson Whitehead könyve bár nem tartogat különösebb fordulatokat, nem találkozhatunk benne semmi olyannal, amibe korábban még nem futottunk bele ebben a kérdéskörben, de az egész valahogy mégis annyira kimunkált és kiegyensúlyozott szöveg, olyan tökéletesen megrajzolt és emlékezetes karakterekkel, na meg olyan mély, bármikor érvényes mondanivalóval, ami igenis indokolja ezt a nagy felhajtást körülötte. Mindenkinek csak ajánlani tudom.