Főkép

Egy olyan kisebb kiadó, mint amilyen a Vince, alighanem megfogta az Isten lábát azzal, hogy még a Nobel-díj kihirdetése előtt megjelentette Olga Tokarczuk rövidke elbeszélésgyűjteményét, a Bizarr történeteket. Ugyanis jelenleg ez az egyetlen boltokban is kapható kötete a friss Nobel-díjas lengyelnek, így valószínűleg nagyon sokan ezen kötete alapján próbálnak most rájönni arra, hogy a világ leghíresebb irodalmi elismerése a sorozatos botrányok után mennyire került méltó helyre.

 

Én meg – aki a bejelentés előtt nagyon drukkoltam a szerzőnek, olvastam ugyanis az eddig összes magyarul megjelent Tokarczukot – most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy könnyedén összevethetem a mostani kiadványt a korábbiakkal.

 

Rögtön azzal kezdeném, hogy a Bizarr történetek, ami – mint ahogy a címe is sejteni engedi – különféle bizarr történeteket tartalmaz, némileg kilóg a sorból. Ugyanis bár a szerzőnél furcsaságokban és ötletekben sosem szokott hiány lenni, de ilyen rövid, ennyire csattanókra és egy-egy gondolatra kihegyezett írásai még a korábbi elbeszéléseit összegyűjtő, Sok dobon játszani című kötetben sem szerepeltek, ám az ottani téma- és helyszínbeli sokszínűség itt is visszaköszön.

 

Van itt például áltörténelmi história, a „Zöld Gyermekek”, melyben a háború sújtotta Lengyelországban utazgató külföldi orvos különös, félig vad gyerekekbe botlik, akik egy közeli, ám az emberi szörnyűségektől így is fényévnyi távolságban lévő tündéri világból érkeztek ebbe a földi pokolba. A „Varrás” nyugdíjas bácsija egy zokni varrásában fedezi fel azt, hogy mennyi mindent nem vett észre eddigi életében, hogy a történet végére egyre groteszkebb dolgok derüljenek ki. Az „Eltéve” frissen árvaságra jutott alakja – aki egyébként egy ötven közeli munkakerülő, akit egész életében az anyja tartott el – az asszony halála után nem mindennapi furcsaságokkal szembesül a kompótok között kutakodva…

 

Aztán míg a „Szív” főhőse egy távol-keleti utazás során egy világvégi és elfeledett buddhista kolostorban próbál rájönni az élet értelmére, addig a „Transfugium” Jorgosz Lantimosz A homár című filmjének világát gondolja újra igazán meghökkentő, érzelmes és elgondolkodtató módon.

 

Gyakorlatilag az összes történetről elmondható – játszódjon az a 17. századi Lengyelországban, anyu pincéjében vagy éppen a közeli jövőben –, hogy bár többnyire egyetlen zseniális ötletre vagy csattanóra vannak felépítve, de ezáltal kimondottan gyorsak, pörgősek, meghökkentőek, elmések és elgondolkodtatóak is. Igazából ezt a rövidke könyvet különleges kis ízelítőnek találtam, amely bevezethet Olga Tokarczuk senki máshoz nem igazán hasonlítható világába, és mint ilyet – talán furcsa mód – egyaránt tudom ajánlani a komolyabb szépirodalom és a könnyedebb szórakoztató irodalom híveinek is.