A homár (film)

Autóban ülünk, egy nő vezet. Zuhogó eső, vidéki út, a csendet csak az ablaktörlő ritmusos működése töri meg. A nő félrehúzódik, kiszáll, átbukdácsol az árkon, és három lövéssel kivégzi az egyik ott legelő szamarat. Visszabotorkál, majd tovább hajt. Ha esetleg bárki egy pillanatig is úgy gondolná, hogy A homár egy teljesen átlagos film lesz, akkor az expozíció gyorsan helyre is rakja: az alapkoncepciója (ha valakinek nincs párja, be kell jelentenie, majd 45 napon belül egy speciális hotelben találnia kell magának egy új társat, különben egy általa választott állattá változtatják át) már a nyitójelenetnél a maga abszurditásában valósággá válik, hogy aztán még tovább lépjen a groteszk irányába.

Elég vicces a cím is, hiszen ez alapján leginkább egy dokumentum-, esetleg kémfilmre saccolnék, nem pedig a 2015-ben készült egyik legabszurdabb és legelborultabb, anti-romantikusnak öltözött szatírára, amiben olyan egyedi humort és megoldásokat találunk, amik jó eséllyel (sőt, bizton állíthatom, hogy az esély leghalványabb fuvallata nélkül) sem jutnak egy átlagos ember eszébe. De most őszintén, ki próbálkozna azzal, hogy egy párkapcsolat-szingliség harcát ábrázoló filmet ennyire érzelemmentesen, szinte tudományos ridegséggel ábrázoljon, és hogy a szereplők hangjában még véletlenül se csendüljön fel az érzelmeknek egy parányi nyoma se? Hogy a modern világ eme komoly és láthatatlan háborúját, ahol – elvileg legalábbis az egyik oldalon – az érzelmek dominálnak, alárendelje a tudományos szemlélet tényszerűségének? Persze az összképet nézve nem tűnik ez annyira oda nem illő megoldásnak, sőt, talán még furcsállnám is, ha ezt kihagyták volna belőle…

Az események előrehaladtával pedig az egész még furcsábbá, ugyanakkor kényelmesen megszokottá válik. Disztópia ez a javából – amiben már jó ideje benne élünk, így fel sem tűnik groteszksége –, helyenként orwelli (vegyük csak a maszturbálás büntetését a hotelben), néhol pedig az emberi elsatnyulás torz tükörképe (vajon ki olyan hülye, hogy az első emeletről kiugorva próbáljon meg öngyilkosságot elkövetni? – ráadásul ez a jelenet fájdalmasan hosszúra nyúlik az „áldozat” nyöszörgését hallgatva). A görbe tükör pedig mást is megmutat: hogy mennyire értelmetlen ez a kötelező pártalálás a maga bonyolult és embertelen mechanizmusával, uniformizált szokásaival és látszat-szabadságával. Ám az ellenálló szingliség sem más, mint az előző rendszer inverze: minden pontosan ugyanannyira értelmetlenül szabályozott és embertelen, csak itt épp a párkapcsolatokat és a gyengédséget büntetik.

Hősünknek (akit a mű elején hagy el a felesége) ezeken kell keresztülvágnia magát, de valahogy soha semmi sem akkor történik vele, amikor kellene, így a két rendszer között hánykolódva, boldogságát épp az aktuális rendszer (és annak vezetője) akadályozza. Pedig olyan kínosan benne van a megfelelési kényszer: már indokai is, hogy miért akar épp homár lenni, bizonyítják: szeretne megfelelni a rendszernek, amely egyben önnön belső vágya is. Ám ebből a helyzetből egyenes út vezet ahhoz, hogy erőszakkal próbáljon meg kilépni a körülmények közül, ami persze nem megy olyan egyszerűen és gond nélkül.

Habár az egész alapszituáció és megvalósítás elég morbid, mégis ez az, ami miatt az ember épp ugyanúgy vágyik arra, hogy folytassa a filmet, mint arra, hogy kikapcsolja. Egyszerűen nem hagy elszakadni magától: az embernek (még ha kicsit talán érdekes szájízzel is) egyszerűen tovább kell néznie. Hangulatában érezni némi Wes Anderson-i abszurditást, ám ez itt sokkal mélyebbre megy, és groteszkké válik – ráadásul a díszletek itt sokkal monotonabbak, nem az a gazdag színkavalkád, mint a rendezőlegenda esetében (és a nála már-már kínosan fellelhető szimmetria A homárban érezhetően direkt nem valósul meg).

Ám annak ellenére, hogy Yorgos Lanthimos biztos kézzel vezeti a sztárokból álló színészgárdát a filmben, és nem engedi, hogy bármi is kicsússzon az irányítása alól, mégis beleütközik egy komoly problémába: az abszurditás és a történetmesélés ellentétébe. Merthogy ez az egész abszurd kavalkád egyszerűen túl sok ebben a majd’ két órás adagban, amennyi azonban a történet rendes kibontásához elengedhetetlen: kicsit úgy éreztem, mintha kötelezve lennék arra, hogy egy viccgyűjtemény felét egy ültő helyemben kiolvassam, miközben egyébként jók a viccek.

De végül is megéri megnézni a filmet? Abszolúte. És mondjuk könnyed esti filmnek is javasolt? Na, annak biztos nem. Ha meg valaki az első néhány randi egyikén ül le megnézni A homárt, legyen oly kedves, és ossza meg velem a tapasztalatait.