A jövő képzelet, alkotás: jobb világot alkotunk, igazságosabb társadalmat képzelünk el – Afonso Cruz interjú

A festő a mosogató alatt a legújabb, magyar fordításban megjelent könyved, de ez egyáltalán nem a legfrissebb műved. Te tudod, mi alapján döntik el, hogy mi jelenjen meg tőled magyarul?

 

Nem tudom. Talán a fordító dönti el vagy a próbaolvasók... Talán a földrajzi elhelyezése is közrejátszik.

 

Hány nyelvre fordították le a könyveidet?

 

Húsz körül, szerte a világban. Thaira, arabra is... de a nyelvek száma nem egyezik azzal, hogy hány országban jelentek meg, például arabul huszonkét országban jelenhetnek meg.

 

El is utazol ezekbe az országokba?

 

Igen, sokat utazom. Általában évente tizenöt külföldi utam van.

 

Dolgozol most új könyvön?

 

Igen, mindig írok. Soha nem hagyom abba. Ez az olvasásból következik. Imádok olvasni, olvasó vagyok, folyton olvasok... Sokkal több időt töltök olvasással, mint írással. Néha megkérdezik tőlem, hogy napi 8 órában írok-e. Erre mindig azt mondom, hogy nem tudom, más írók hogy vannak ezzel, de ha 8 órán keresztül írnék, az úgy napi 10.000 szó lenne. Az nem olyan sok. De ha napi 10.000 szót írnék, akkor az 5 nap alatt 50.000 szó, ami egy hosszabb könyv, mint ez... 250 oldal, 5 nap alatt. Lehetetlen.

 

Én úgy látom, az én munkám főleg az olvasás. Az írás nem az író fő tevékenysége, bár írónak hívják, nem pedig olvasónak... de az olvasás sokkal több időt tesz ki. De folyamatosan írok, 2008 óta több, mint harminc könyvet publikáltam, úgyhogy azért annyira nem rossz.

 

Mit olvasol?

 

Bármit. Amikor prózát írok, szeretek non-fictiont és verseket olvasni, különösen mert a versek formát adnak, ötleteket a metaforákhoz, kifejezésekhez, mondatokhoz; a non-fiction pedig alapanyagot szolgáltat, amiről írni lehet. Ezek a legfontosabbak írás közben. De nem vagyok válogatós, sok fikciót is olvasok, abból is mindenfélét: klasszikus és kortárs fikciós műveket, de zsánerirodalmat is, science fictiont, krimit.

 

Az a benyomásom, hogy szeretsz történetekről írni, történeteket összegyűjteni és valami újat alkotni belőlük.

 

Igen, szeretem a történeteket, szeretem összegyűjteni őket. Általában az történik, hogy megunom, ha csak egy történettel, egy ötlettel foglalkozom... Nagyra értékelem azokat az írókat, akik képesek rá, hogy kitalálnak egy jó koncepciót és arra koncentrálnak végig. Nekem az ilyen „egyötletes” könyveim rövidebbek, például a Vegyél költőt! című darab, ami egy elképzelt társadalomról szóló könyv, ahol csak a pénz és a bevétel számít, úgyhogy a művészi és intellektuális értékek nem fontosak, mert nem fordíthatók egyből pénzre. Úgyhogy az emberek úgy vásárolhatnak költőket a boltban, mintha háziállatok lennének. Ez a művészetek értékéről – vagy nem-értékéről – szól. A művészetek hasznáról. Lineáris sztori, de csak száz oldal.

 

A thrillerek esetében például nagyon sok szabálynak kell megfelelni. Ha thrillert írsz, aláírod a szerződést, és mondhatják neked azt, hogy nem fogadnak el 400 oldalnál rövidebb és 800 oldalnál hosszabb könyvet. Meg van adva, mennyi erotikus jelenetnek meg ennek-annak kell lennie, és persze két szálon fut a történet: az egyik a gonoszt, a másikon a hőst követjük végig. És akkor egy a hősről, egy a gonoszról, és így tovább... Így izgalmasabb, el kell olvasni az egyik szálat, hogy a másikhoz visszaérj, és fordítva, úgyhogy sosem akarod abbahagyni az olvasást.

 

Az én könyveim egy másik irányt képviselnek: hogy néha meg kell állni értékelni egy-egy mondatot vagy gondolatot. Ettől még jó egy thriller is, de az egy másik fajta irodalom.

 

Hogy választod ki, hogy miről fogsz írni?

 

Ebben az esetben egy családi történet volt az alap. Néha megragad egy történet, amit olvastam vagy hallottam, vagy csak támad egy ötletem. Például a Vegyél költőt! is egy ötletből született. A Kokoschka babája esetében megismertem Kokoschka és a baba történetét, és arra gondoltam, hogy ez egy remek metafora az oktatásra. Hogy hogyan válhat egy emberi lényből egy másik emberi lény, hogy mennyire szükségünk van a másikra, mert egyedül nem sikerülhet. És az a másik ember – vagy állat, mert erre is van példa – bizonyos tulajdonságok alapján tanult, az rajtad is meg fog látszani. Bizonyos értelemben ez a személy újrateremti magát benned. A Kokoschka babája erre az ötletre rezonál gyönyörűen.

 

Amikor befejezel egy könyvet, el tudod engedni?

 

Igen. Bár sok karakterem visszajön, újra használom őket. Különösen azért, mert van egy Az Univerzális Történelem Enciklopédiája című nagyratörő projektem, ami egy... enciklopédia. Egy hamis enciklopédia. Olyan, mint egy igazi, A-tól Z-ig, eddig hét kötet jelent meg, idén kellett volna a nyolcadikat publikálnom. Az ott idézett szerzők, a könyvek, az egész bibliográfia kitalált, és majdnem az összes adat is az. De néhány szereplő, például a komornyik ebből a könyvből, az enciklopédiából jött. Az első története az ott volt. Aztán felhasználtam ezt a karaktert, mert tetszett, és egyébként is abban a korban, azon a helyen élt, és tökéletesen illett a történetbe. Néha pedig az ellenkezője történik, megalkotok egy-egy szereplőt a regényeimben, és aztán bekerülnek az enciklopédiába. Így új megvilágításba kerülhet ez a karakter. Van például egy rész az enciklopédiában egy kis ajtóról, amire egy szó van írva, és ez a szó megváltoztatja ennek a könyvnek a végét. Ez egy játék.

 

Ez az enciklopédia egy óriási történet, amit te találtál ki. Hogy formálják a saját történeteink a mindennapokat, a történelmet, a világot?

 

Mindenhogy. Valójában mindannyian történetekből állunk. Van egy könyvem, amiben ezt írtam, sokan idézik az interneten: nem az izom, a csont, a DNS, az agy épít fel minket, hanem a történetek. A legtöbben nem bánnák, ha ki kéne cserélni a testüket, mindenüket – kivéve az emlékeiket, a saját történeteiket. Van egy csodálatos példa, a The Pillowman című dráma Martin McDonagh-tól, ami egy íróról szól, akit kínoznak. Neki könnyebb lenne meghalni, mint végignézni, ahogy elpusztítják a könyveit. Mint Saint-Exupéry a Citadellában, amikor azt írja, hogy amikor megölsz egy kertészt, megölöd egyszer; ha elpusztítod a kertjét, megölöd másodszor is. Talán a kertésszel nem értjük teljesen ennek a jelentőségét, de ugyanez igaz a gyerekekre is: ha valaki megöl téged, akkor egyszer öl meg, ha megölik a gyermekeidet, ugyancsak téged ölnek meg.

 

Mindenki a történeteit szeretné megőrizni, nem a testét, nem a csontjait... Talán egy nap, talán már nem is vagyunk olyan messze attól, hogy le tudjuk tölteni a történeteinket, a lelkünket, és ebben az értelemben halhatatlanná váljunk. Úgyhogy igen, a történetek formálnak minket. Ahogy az emlékek is. Az emlékek nem annyira megbízhatóak, mint mondjuk egy számítógép, aminek a memóriáját nem torzítja az idő. A mi memóriánkat igen. Megváltoztatjuk az emlékeinket és múlthoz való viszonyulásunkat is. Ez nagyon fontos. Az emlékek változékonyak, nem merevek. Két-három dolog van, ami nem változik, amit megjegyzünk, és meg is marad igazán, az internetes jelszavak, néhány telefonszám, és ennyi... Minden más folyamatosan változik. Az első csókról szóló emlék is megváltozik, ha most visszagondolunk rá, eszünkbe jut, hogy a másik talán épp valami másra gondolt – és már meg is változik az egész... Az emlékek mindig változnak, ha tanulunk valami újat. Nem csak a jövőt tudjuk megváltoztatni, hanem a múltat is.

 

 

És vajon az internet megváltoztatja valahogy ezt a folyamatot?

 

Nem tudom, mit tehet az internet. Egyértelműen vannak előnyei: tényleg összeköt az emberekkel kommunikációs szinten, könnyebb összehozni ötleteket, és azt hiszem, ez sokszor meg is történik. Könnyű kiszúrni a plagizálást. Ha ötven évvel ezelőtt írtam volna valamit, amiről hallottam, hogy egy cseh író már megírta, de nem fordították le portugálra, senki nem vette volna észre, hogy elloptam az ötletet. Másrészt viszont vannak véletlenek.

 

Két évvel ezelőtt egy olyan szöveget írtam, ami a diktatúra idején játszódott Portugáliában. A mottója így szólt: „Isten, nemzet, haza” (Deus, nação, pátria), hiszen egy nacionalista-fasiszta rezsimről van szó. Felkértek, hogy írjak valamit a forradalom negyvenéves évfordulójára, ugyanezt a mottót használtam, de hozzáadtam egy „a”-t, így portugálul átalakult a jelentés: „Isten veled, nemzet, haza” (Adeus, nação, pátria). Majdnem ugyanaz. Arra gondoltam, hogy ez milyen jó szójáték... de aztán eszembe jutott, hogy bizonyára valaki másnak is eszébe jutott már, mert annyira nyilvánvaló. Úgyhogy rákerestem, és persze valaki már írt valamit ezzel a címmel.

 

Úgyhogy jó inspirációnak meg egy csomó mindennek, de az is kiderül, ha valakinek előtted már támadt ugyanaz az ötlete. Szóval, igen, az internet megváltoztatja egy kicsit a dolgokat, vannak jó és rossz oldalai is. Jó az is, hogy többet tudhatsz másokról. De nagyon könnyű manipulálni is vele, csinálják is mindenfelé, például ami Brazíliában történik... Vagy az álhírek... nem mintha az álhírek léte új jelenség lenne, de mostanában egyre nagyobbak, és annyi információhoz van hozzáférésünk... Pár évtizeddel korábban nehéz volt információhoz jutni, most van információ, viszont válogatni kell közüle, mi igaz, mi nem. Ugyanúgy, mint a könyvek esetében. Most sokkal több könyvet adnak ki, sokkal nagyobb a változatosság, sok a fordítás, sokkal nehezebb választani. Harminc-negyven éve bementünk egy könyvesboltba, ott volt az összes klasszikus, Dosztojevszkij, Tolsztoj; az újságosnál a romantikus regényeket lehetett megvenni, vagy silány westerneket, krimiket. De a könyvesboltban meg volt válogatva, mit adnak ki, nem választhattunk annyi mindenből. Ha csukott szemmel választottunk egy könyvet, kaptunk egy Thomas Mannt vagy valami hasonlót. De mostanában ha csukott szemmel választunk, lehet, hogy egy életmód könyv lesz az... Úgyhogy változnak a dolgok, és ez a szabadság egyértelműen pozitív dolog. Nem mintha a szabadság mindig jó lenne, de ebben az esetben az. De felelősséget rak a válladra, neked kell választani. Választhatsz. És bölcsen kell választanod.

 

Manapság az emberek mindennél fontosabbnak tartják a szabadságot. Pedig nem az. Platón az egyik kedvenc filozófusom, ő mondta, hogy az erények nem járnak magukban. Ha abszolút szabad vagy és közben bolond, akkor abszolút hülyeségeket csinálhatsz. Ha abszolút szabadságot adunk egy diktátornak, akkor az kész katasztrófa. A szabadság nem elég, ha nem jár intelligenciával, bölcsességgel, önmegtartóztatással, igazságérzettel vagy bármi más értékkel... Ezekre is szükség van ahhoz, hogy a többi erény valóban érték legyen. Például az Egyesült Államokban manapság nagy hangsúlyt fektetnek a szabadságra, csak és kizárólag a szabadságra mindenek felett, úgyhogy eltaposhatnak más nemzeteket a szabadság nevében. Ez természetesen borzasztó dolog. Egy erény önmagában nem érték.

 

 

Ehhez kapcsolódva, hogy látod Európa jövőjét?

 

Nem tudom. Szerintem a hagyományos határoknak nincs létjogosultsága. Például Portugáliában egyértelműen három-négy régiót lehet elkülöníteni, egymástól: saját kultúrájuk, saját akcentusuk, saját életmódjuk van, még a politika is eltérő. Van egy kis rész, ahol még él a „második” portugál nyelv, ami nem is portugál, hanem a mirandés. Ez egy régi nyelv, ami Lyonból származik, ezt a nyelvet beszélte az első portugál király. Nem kellett hozzá határ vagy nemzet, hogy megőrizzék ezt a nyelvet, ezek nélkül a mesterséges dolgok nélkül is működik. Ebben hiszek a legjobban.

 

Ha az Európai Unióra gondolunk, szerintem az EU minden részén ugyanazt a fizetést kéne kapnunk, ugyanazzal a munkával ugyanannyit keresni. Egy német és egy portugál munkásnak ugyanannyit kellene kapnia. És nem csak a pénzügyi és gazdasági problémákról van szó... egy közös pénz, az euró vagy egy közös gazdasági terv nem fog összekötni minket. Kell más dolgoknak is lennie. Ha nincsenek, akkor nincs értelme az Európai Uniónak, csak mint gazdasági közösségnek, ami ugye a korábbi neve is volt. Le kell fektetnünk olyan alapelveket, amelyekben valamennyien hiszünk és el kell kezdenünk megismerni egymást. Például egymás irodalmi műveinek fordításán át.

 

Amikor megalapították az Európai Unió Irodalmi Díját, valami ilyesmi volt mögötte az ötlet. De ez még nem elég erős kezdeményezés, többet kéne a kultúrába is fektetni a gazdaság mellett. Fontos lenne, hogy ismerjük a többi országot is, hogy élnek, mi a múltjuk, miért gondolkoznak bizonyos módon. Könnyű bírálni a másikat, amíg nem ismerjük a múltját. Például, hogy a diktatúra bizonyos országokban sztálini ihletésű volt, míg máshol fasiszta – például Olaszországban és Spanyolországban teljesen más jellegű rezsim volt, mint Romániában. Így a forradalmak után az emberek más dolgokban hajlamosak hinni. Például Portugáliában a mai napig létezik kommunista párt, ami a legtöbb európai országra nem jellemző. Olyan hat-nyolc százalékon állnak, ami nem sok, de a negyedik-ötödik legnagyobb párt. Van, ahol meg be vannak tiltva. Ez az adott ország történelmétől függ. Ezt meg kell értenünk, és figyelembe vennünk, amikor megítélünk másokat.

 

Például a mi forradalmunk is... a portugálok hajlamosak romantizálni, költői eseménynek beállítani, szegfüves forradalomnak hívjuk. Jól hangzik, a virágok forradalma. Csak két áldozatot követelt, nagyon békés esemény volt. Ami pozitívnak tűnik. Az valóban jó, hogy nem voltak áldozatok. Másrészt viszont, ha belegondolunk, hogy majdnem ötven év diktatúra után történt a forradalom, amikor a diktátor már évek óta halott volt... Átvették a hatalmat, de az már nem a diktátor volt, hanem egy másik személy. A diktátor meghalt a forradalom előtt. Ez egy kicsit szomorú. Úgy gondolom, hogy a diktatúra évei alatt a portugálok nagyon kényelmesek voltak, nem harcoltak eleget. Néhányan persze igen, például a nagyapám is, akit többször is letartóztattak, és emberek haltak meg a börtönben kínzás közben, de ha azt nézzük, hogy a forradalom a diktátor halála után következett be. Van ennek jó oldala is, de azt is megmutatja, hogy nagyon is szelídek voltunk. A portugálok nagyon régóta gondolkoznak így. Most, a forradalom után, ez lassan elkezdett változni, elkezdtünk jobban hinni magunkban.

 

Nem igazán szeretek Portugáliáról meg a portugálokról beszélni, mert szeretem a helyet, ahol születtem, oda kötnek az emlékek, a gyerekkorom, életem valószínűleg legfontosabb része, ami alakított engem, de ennyi. Nem szégyellem, hogy portugál vagyok, de nem vagyok büszke sem rá. Ott születtem, és csak rajtam múlik, hogy mit kezdek ezzel. Nem hiszem, hogy az emberek jobbak vagy rosszabbak, csak mert egy bizonyos helyen születtek. Ezzel kapcsolatban van egy anekdota is egy Mrożek nevű lengyel íróról, aki odament egy kereskedőcéghez és azt mondta, hogy exportálni szeretne valamit. Amikor megkérdezték, mit akar exportálni, azt felelte, hogy saját magát. Amikor megkérdezték, hogy milyen minőségben, azt válaszolta, hogy a legjobb minőségben, mert ő egy igazi lengyel, és mindenki tudja, hogy a lengyelek mindenkinél jobbak, úgyhogy mindenki importálni akarja majd.

 

A magyarul megjelent könyveid mind kötődnek valamilyen konfliktushoz, az első vagy második világháborúhoz, a forradalomhoz. Szeretsz ezzel a témával dolgozni vagy csak így alakult?

 

Azt gondolom, hogy mivel a 20. század még közel van, látjuk az összes jó és az összes rossz dolgot is, amit a régebbi korokból nem. Van rajtunk egyfajta történelmi szemellenző. Ha szóba kerül a legborzalmasabb háború, amiben sokan meghaltak, rögtön a második világháború jut eszünkbe. Pedig voltak más háborúk is, borzasztó mészárlásokkal, de azokra nehezebb emlékezni, mint ami nem rég történt. Ha valaki megkérdezi, hogy mik az emberiség történetének legfontosabb eseményei, tíz dolog fog eszünkbe jutni az első százezer évből, és tíz másik az elmúlt százból. A második világháború, a holdraszállás... de kimaradhat például a nagy földrajzi felfedezések kora, amibe a portugálok is beszálltak. Egyébként ez egyáltalán nem egy portugál dolog volt, a portugálok nem akartak tengerre szállni. Akkoriban kicsit olyan volt Portugália, mint egy börtön: egyik oldalon volt az ellenséges Spanyolország, másikon az óceán...

 

Számomra a 20. század alkotta az összes paradigmát: a holokauszt horrorját, a technológiai fejlődést. Ha belegondolunk, minden nagy technológiai változás a 20. században történt, úgyhogy emiatt nagyon nehéz elszakadnom ezektől a témáktól. Például ha a gonoszságról beszélünk, a holokauszt jut eszünkbe, nem valami más. Ugyanakkor ezt könnyű felhasználni.

Elképesztően sok könyv címében szerepel az „Auschwitz” szó. Nemrég egy író barátom összeszedett egy listát a könyvekkel, amiknek szerepel az „Auschwitz” szó a címében, jó hosszú lista lett.

 

Akkor ez is egyfajta manipuláció?

 

Nemcsak az, hanem ha el akarsz adni valami ehhez kapcsolódót... és a holokausztról szóló történeteknek sosincs vége. Mindig találunk egy új történetet, egy új szempontot, új emberektől, akikről nem jutott volna eszünkbe írni, például hogy mi az őrök története? Néhányan nácik voltak, mások nem voltak azok, csak odakerültek... És még a második világháború után is... ott volt például Eichmann, aki több ezer zsidó haláláért volt felelős, Hannah Arendt mutatta be a tárgyalását, talán ez volt az első, ami bejárta a médiát. Mindenki egy szörnyeteget várt. Ehelyett egy hétköznapi ember volt, egy átlagember. Valaki, aki csak papírokat írt alá. Csak parancsokat teljesített, bürokrata volt. Innen ered „a gonosz banalitása” kifejezés, ami nem arra utal, hogy a gonoszság mindennapi, hanem hogy azok az emberek, akik borzasztó dolgokat követnek el, mindennapi emberek, mint te meg én, nem szörnyetegek vagy gonoszak. Emiatt végtelen az Auschwitzról szóló történetek sora, mindig lehet egy újabbat találni. Vagy a holokausztról. Ez egy nagyon komplex téma. És sosem lehet tudni, hogy mi készteti bizonyos cselekvésre az embereket.

 

Úgyhogy a körülményeket mindig fontos megérteni. És vannak bűnök, amik megbocsáthatatlanok, másokat viszont meg tudunk érteni. Emiatt nagyon sok történet van, erre használják Auschwitzot. Ez egy kereskedelmi dolog is: sokkal többet lehet eladni egy könyvből, ha a címében szerepel, hogy Auschwitz, ennek a szónak nagy ereje van. Vannak ilyen szavak. Például Párizs. Ha egy romantikus könyvet ír valaki, akkor a Szerelem Gironában címnek nincs akkora hatása, mint ha azt írja, hogy Szerelem Párizsban. Hajlamosak vagyunk jelképeket használni az ötleteink kihangsúlyozására. És a holokauszt természetesen egy ezek közül.

Szerinted az irodalom, a filmek vagy bármilyen művészeti ág tud segíteni feldolgozni a körülöttük történő eseményeket?

 

Úgy gondolom, hogy a művészet majdhogynem az ellentéte az igazságnak és az emlékeknek, mert a művészettel nem megismétlünk, sem pedig rögzítünk valamit. Az újságírók feladata, hogy az igazságot közvetítsék. A jövő képzelet, alkotás: jobb világot alkotunk, igazságosabb társadalmat képzelünk el. Vagy nagyon rossz társadalmat, nagyon rossz dolgokat, mert csak akkor kerülhetjük el őket, ha először elképzeljük.

 

Mindig ezt a példát mondom: ha itt és most megtámad egy tigris, akkor fontos, hogy valaki elmondja az igazat. Valaki, aki tudja, hogy jön a tigris. Ez létfontosságú. De a képzelet is az. Csak az igazság nem fog megmenteni. Ha azt mondom, hogy jön a tigris, mit csinálnál? Nem tudnád, mert sosem jutott eszedbe ez a lehetőség. De ha korábban elképzeled, minthogy tényleg jön a tigris, megvédheted magad, vagy kitalálod, merre fuss, hogyan harcolj vagy akármi. De lesznek válaszaid. Mert elképzelted, és a képzelet megmenthet, persze az igazsággal együtt, a múlttal együtt.

 

A képzelet, az alkotás, a fikció mind a művészet részei. Ez a dolguk. Ezért hajlamosak azt hinni az emberek, hogy nem hasznosak, mert csak az a hasznos, amit látunk, amit meg tudunk érinteni, ami megtörténik. Ami nem történt még meg, az nem hasznos. Ezért hiszik azt, hogy a művészet nem hasznos, pedig még a gazdasági szervezeteknél is az – sok cég csődbe megy, mert a vezetőiknek nincs képzelőereje, nincsenek ötletei, hogy az újdonságokhoz alkalmazkodjanak, úgyhogy ragaszkodnak a múltbéli tapasztalataikhoz és végül elbuknak, mert a termékeik már nem elég érdekesek. Úgyhogy kell nekik egy rész, ami a hagyomány, a tudás, minden, ami az igazsághoz tartozik – de kell az alkotás, az innováció, az eredetiség is, ami a kultúrából, a művészetekből jön. Nagyon fontos.

 

Az is fontos, hogy szembe nézzünk a múltunkkal, hogy legalább elképzeljünk egy jó jövőt vagy elkerüljük a saját múltunk sötétebb részét.

 

Nem tudom, hogy a magyar nyelvben hogy van ez, de portugálul, ha a megbánás kerül szóba, arra gondolunk, hogy „valamit, amit bár ne tettünk volna meg”. Ha megbánok valamit, akkor nagyon sajnálom, hogy ezt megtettem. De a görög megfelelő erre az Újtestamentumban a „metanoia”, ami szó szerint valami olyasmit jelent, hogy „gondolatváltozás” vagy „viselkedésváltozás”. A meta változást jelent, a noia pedig tudást, elmét. A lényeg, hogy ne sajnáld, amit megtettél, hanem hogy kerüld el ugyanazt a hibát a jövőben. Változtasd meg a viselkedésed! Amit megtettél, már nem tudod megváltoztatni. Nem tudod eltörölni. De a jövőt meg tudod változtatni. Elkerülheted a rossz dolgokat vagy jókat, jobbakat alkothatsz. A művészek általánosságban ezért léteznek. Természetesen mindenkinek van képzelete, nem csak művészeknek, de ők ennek szentelik az életüket. De nagyon fontos, hogy minden más területen is szükség van valamennyi művészi vonásra, ez segít a jobb szakemberré válásban mindenféle területen.

 

Ezt a történetet mindenkinek elmesélem, aki a kultúra fontosságáról kérdez. Tavaly jártam Tunéziában, két-három író ismerősömmel sétáltunk éjszaka, és egyikük mondta, hogy a városnak az a része elég veszélyes sötétedés után. A muszlim nagyvárosok általában nem veszélyesek, én úgy tudtam, hogy Tunisz egy békés város, aztán egy héttel később kiraboltak minket azon az utcán. Egy barátommal voltam, elvették a telefonunkat meg kb. 15 eurót, ami a zsebünkben volt a pénztárcában. Amikor hazaértünk, a barátom azt mondta, hogy nagyon szerencsés volt, mert a tolvaj nem vette észre a lantomat, ami több, mint 3000 dollárt ér. Csak a béna telefonjainkat és 15 eurót vette el, amikor elvihette volna a drága hangszert is. Erre azt mondtam, hogy lehetetlen, hogy nem vette észre egy ekkora hangszert – nem ismerte fel. Egy kulturálatlan tolvaj volt. Nem tudta, hogy az egy drága hangszer. Még ha tolvaj is akar lenni valaki, hogy hatékony legyen, ismernie kell a kultúrát! Még a lopáshoz is kell a kultúra, tudni kell olvasni, ismerni dolgokat. Ez a lényeg, hogy tényleg mindenhez szükség van a kultúrára.