Főkép

Michel Houellebecqre nemcsak azért figyelek oda különösen, mert az egyik kedvenc íróm, hanem azért is, mert a maga sokszor szélsőségesnek tűnő gondolataival és meglátásaival egyúttal az egyik legfontosabb és legfigyelemreméltóbb kortárs szerző és gondolkodó a világirodalomban. Gyakorlatilag az egész eddigi szépirodalmi életművét (és számos cikkét, interjúját) olvastam már, így természetesen nem maradhatott ki a hozzá hasonlóan a botrányairól is ismert filozófussal, Bernard Henry-Lévyvel közösen kiadott könyve sem, ami kettejük jó tíz évvel ezelőtti levelezéseit tartalmazza.

 

A Közellenségek abból a szempontból nem egyedülálló munka, hogy számos ilyen, könyvalakban is kiadott eszmecsere történt már nagy hatású szerzők között (gondoljunk csak a Nobel-díjas J. M. Coetzee és Paul Auster kötetére, vagy idehaza a Bartis Attila és Kemény István beszélgetését tartalmazó Amiről lehetre), de abban igen, hogy két ilyen eltérő személyiségű és roppant provokatív alak hosszabb távon képtelen olyan dolgokról diskurálni, amelyek nem lényegesek.

 

Bár az eredeti és a magyar megjelenés között eltelt tíz év jócskán érezhető a köteten, amely számos (2008 környéki és javarészt franciaországi, mára már nehezebben érthető) aktuálpolitikai utalást tartalmaz, de ezzel együtt is viszonylag könnyen értelmezhető, érthető és átgondolható. És bármennyire fenegyerekként van beállítva és elkönyvelve ez a két író (ami ellen persze ők maguk nem is tesznek semmit), de mindvégig érezhető a másik iránti tisztelet, és az, hogy átgondolják egymás válaszait.

 

Talán azért is érdemes elolvasni ezt az üzenetváltást, mert mindketten érezhetően egy másik világból jöttek. Houellebecq a maga gyűröttségével, alkoholizmusával és láncdohányosságával szüntelenül ostorozza azt a fajta liberalizmust, ami a nevezetes ’68-as gondolatok és világfelfogás révén nagyban alakította a világunkat és nagyban felelős azért, hogy a mai kor olyan, amilyen; Lévy viszont inkább, persze jócskán leegyszerűsítve, éppen ennek a beszélgetőtársa által ostorozott filozófiának a híve és továbbvivője.

 

És hogy ezen kívül miről van még szó? Természetesen mindenről. A gyerekkorukról, a hobbijaikról, a személyiségükről, a rossz hírükről, világpolitikai eseményekről és kicsinységekről, az európai kultúráról és az iszlámról... és így tovább. Aki szereti az ilyen típusú gondolatváltásokat, és aki kellően nyitott ennek a két eltérő gondolkodású embernek a verbális pengeváltására, annak érdemes kezébe venni ezt a kötetet. Én meg már alig várom a Szerotonint, Houellebecq hamarosan megjelenő új művét – gondolom, nem vagyok ezzel egyedül.