Paul Auster – J. M. Coetzee: Itt és most

Kedves John és Paul!

Őszinte elragadtatással olvastam soraitokat, amiket három és fél éven át írtatok egymásnak, s végül az Itt és mostban publikáltatok, hogy a nagyközönség számára is elérhetőek legyenek. Azt sajnos nem merném állítani, hogy én lennék a legnagyobb és legelkötelezettebb rajongótok, elvégre Johnnak még egy művével sem találkoztam (Paul, a Te műveidet viszont nagyon szeretem), ellenben az biztos, hogy rendkívül élveztem kontinenseken és kultúrákon átívelő levelezéseteket. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha erre a rövid periódusra, akarva-akaratlanul én is az életetek részévé válhattam volna, mintha beengedtetek volna kicsit a kulisszák mögé, hogy ne csak a New York trilógia vagy a Szégyen szerzőjét tiszteljem bennetek, hanem a sportrajongót, a művészt, az utazót, a gondolkodót: az embert is.

Tudjátok mi, „mezei”, egyszerű olvasók mindig kicsit idealizáljuk a kedvenc íróinkat, és olyanokat képzelünk róluk, ami nemcsak hogy nem igaz, de adott esetben a lehető legtávolabb áll a valós személyiségétől. Aztán mindig meglepődünk, amikor kiderül, hogy a szerző, akiért rajongunk, valójában egy mogorva, kiállhatatlan, ellenszenves ember, akivel ha a mindennapi életben találkoznánk, valószínűleg három mondat után feladnánk az értelmes kommunikációt… Persze tudjuk, hogy nem a regényei alapján kialakult kép alapján kell ítélkezni egy alkotóról, ám erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni – mintha nem tudnánk, hogy az író néha csak „kitalál dolgokat”. Szerintem Ti is pontosan tudjátok, hogy miről beszélek, írtatok is erről a jelenségről a levelezésben, s egyébként is jól egybevág a sportrajongásról szőtt eszmecserétekkel, amiben a gyerekeknek a nagy „hősökkel”, a népszerű sportolókkal kapcsolatos rajongásukról elmélkedtek. De mintha kicsit eltértem volna a tárgytól, elnézést érte.

Igazából azt akartam mondani, hogy mennyire örültem ennek a röpke pillantásnak az írói identitás mögé – ugyanis pont azt láttam ott, amit szerettem volna. Két, kicsit régivágású, mindenkor előzékeny, udvarias és kifinomult úriembert, akik az élet dolgairól társalognak (és természetesen küszködnek a modern technikával, az alváshiánnyal vagy az olvasói visszajelzésekkel). Elmélkednek különböző fontos és kevésbé fontos kérdésekről, közben pedig el-elkalandoznak, mesélnek az őket ért élményekről, reagálnak az őket éppen foglalkoztató aktuális témára. Olykor anekdotába fognak, máskor visszaemlékeznek, véleményt mondanak, érvelnek, és ami talán a legfontosabb: tisztelik egymást. Ám nincs meghatározott vezérfonal, legfeljebb visszatérnek egy-egy jelentősebb gondolathoz, hogy aztán megint valami újba fogjanak: mintha egy három és fél éven át húzódó párbeszédet olvashattam volna, amiből valószínűleg nem tanultam túl sokat a felvetett témákat illetően, viszont az életről annál többet.

Persze nem nagy revelációkat, azokat nem is vártam; és félre ne értsetek, ezt még véletlenül sem „hibaként” rovom fel, csupán megjegyeztem. De hiszen tisztában is vagytok mindezzel, ugyanis szerencsére megvan bennetek az az emberi tulajdonság, amit alázatnak hívunk. Alázat embertársaink, alázat saját alkotásaink, alázat az élet iránt: valószínűleg osztanátok azon nézetemet, hogy ha több ember rendelkezne vele, talán egy kicsivel jobb világban élnénk – és akkor talán nem kellene hosszú oldalakon át a hitelválságról vagy épp a közel-keleti helyzet különböző aspektusairól írnotok… Helyette mesélhetnétek mondjuk élményeitekről vagy a világ számos pontjára tett utazásaitokról, amiket nagy örömmel olvastam, elvégre számomra, itt Közép-Európa nem épp virágzó szögletében egészen elérhetetlennek tűnik, ahogy átutazzátok a fél világot egy-egy rendezvény kedvéért.

De mivel magam is filozofikus alkat lennék, legalább ekkora élvezettel figyeltem a gondolatmeneteteket az egyes felvetett kérdésekben. Például a sportról, mint társadalmi jelenségről még nem sokat elmélkedtem, úgyhogy ez a kis „kirándulás” nagyon érdekfeszítőnek bizonyult, már csak azért is, mert, ahogy láttam, titeket is nagyon érdekel a témakör. Ellenben a politika már egy fokkal közelebb áll hozzám, hogy a barátságról ne is beszéljünk: gyakorlatilag már-már kedvet kaptam, hogy én is hozzászóljak, és saját nézőpontot alakítsak ki, ezáltal pedig mintha engem is bevontatok volna a beszélgetésbe. Persze nem mindig értettem egyet veletek (Paul, én tényleg nem értem, hogy miért tartod rettenetesnek a Forrest Gumpot), de egy igazán sokszínű vitában ez nem olyan meglepő.

„Mindennap új meglepetéssel szolgál a világ. Mindennap tanulunk valamit” – ezekkel a mondatokkal zárod, John, 2011. augusztusi soraidat, s mintha esszenciája is lenne ennek a három és fél évnyi levelezésnek. Úgy érzem, hogy beszélgetéseteket olvasva én is tanultam valamit, vagy legalábbis közelebb jutottam ahhoz, hogyan is kellene élnem az életem. Eközben pedig gondolkodhattam Federer fonákjáról; további érdekességeket ismerhettem meg a Láthatatlan keletkezési körülményeiről; felvehettem a listámra néhány mindenképpen megnézendő filmet; és még arról is értesültem, hogy Paul indián neve valószínűleg a Kicsi Fing lenne. Köszönöm hát néktek ezt a különleges élményt, hogy egy kicsit közelebb kerülhettem valós énetekhez – s kívánok a jövőre nézve is izgalmas és tartalmas levelezést. Hátha egyszer még az is a kezembe kerülhet.

Mély tisztelettel és őszinte nagyrabecsüléssel:

Dominik